H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Kis magyar néprajz - Bakó Ferenc a Magyar Rádióban Összeállította: Zábrátzky Éva
szemben a melléképületek; végig egy vonalban húzódnak. Az udvarokra jellemző a komplex gazdasági épület, ebbe az éléskamra, pince és fészer mellé az öreg családtagok számára lakókamra is épült. (1986) A dinnyéskunyhó, mint az ómagyar ház prototípusa A múlt század utolsó éveiben Herman Ottó, a neves polihisztor, így néprajzkutató is, a vonat ablakából különös építményre lett figyelmes. Aszód és Hatvan között telepszerű elhelyezésben olyan emberi hajlékok álltak, amelyeknek nem volt oldaluk, csupán nyereg alakú tetejük látszott a föld felszínén. Ma már tudjuk, hogy ezek az építmények dinnyekertészek kunyhói voltak, amelyek akkor talán még ritka látványnak számítottak. Később azonban, így századunk derekán, már az egész országban feltűntek, ahol nagyobb tagban dinnyét termesztettek, mert a kunyhó ezzel van összefüggésben. Két hevesi falu, Csány és Hort lakosságának jó része ugyanis dinnyekertész, ami sajátos ismereteket kíván meg annyira, hogy intenzív termeléshez az egész országban őket szokták szerződtetni. A munka természete megkívánja azt, hogy a növényt állandóan gondozzák, érésekor pedig őrizzék, ezért a dinnyések tavasztól őszig a földeken laknak, a legtöbbször családostul. A termelésre alkalmas minőségű földterületet gyakran több család dolgozza meg és vállalja fel, akik biztonsági okokból kunyhóikat egymás közelében építik fel, ezért látta Herman Ottó úgy, mintha telepet alkotnának. Közelebbről nézve, a kunyhó valóban csak tető, mert fél méternyire a földbe van süllyesztve, oldalait tehát csak a természetes föld képezi, amit lesimítva, megerősítve padlanynak neveznek. Erre az alacsony, veremszerű üregre borul rá a tető, aminek a vázát középen elől-hátul egy-egy ágasfa, rájuk fektetett hosszú szelemengerenda és arra támasztva szarufák alkotják. Ezt a szerkezetet szalmával és földdel fedték, elejét és hátulját pedig az ágasfáknál növényi anyaggal, vagy vályoggal falazták be. Az elülső falon nyílt a kunyhó ajtaja, ahonnan lépcsőn lehetett a belső térbe jutni. Bármilyen kezdetlegesen is, de a kunyhót két részre választották, elől volt a szoba a tűzhellyel, körülötte a konyhának megfelelő térség, hátul pedig a kamra helyezkedett el, ahol az élelmiszert tartottak. így természetesen az egész család a szobának nevezett helységben aludt a két hosszú oldal mellett húzódó priccseken, vagy régebben a természetes földből képezett padkán. Ez a kunyhótípus a népi építkezés földfalazatú csoportjába tartozik és kutatóink, Herman Ottóval kezdődően, a magyar ház fejlődésének egyik korai formáját vélték benne megtalálni. Archaikus jellegét, régiségét anyaga és formája eléggé bizonyítja, de a népi lakóház első hiteles ábrázolásain is ez a kunyhótípus fedezhető fel. Ilyen 1670-ben Edward Brown angol utazó leírása, melynek állításait képi ábrázolás is kiegészíti. A korai középkor népi lakóházainak újabban végzett régészeti feltárása is igazolta azokat a feltevéseket, hogy a dinnyés kunyhó egy igen régi lakásforma kissé módosult továbbélése, szinte hihetetlen megmaradása korunkig, amit a középkor óta a pásztorok életmódja, a török hódoltság alatt az általános műszaki visszafejlődés, majd legújabban a dinnyetermesztés technológiájának sajátos követelményei tettek lehetővé. A dinnyéskunyhó ma már igen ritka, a kertészek lakókocsiban, vagy kisebb házban laknak. (1985) Félre putri jön a kunyhó! Ez a régi szólás azt kívánta jelképesen kifejezni, hogy az elévült, túlhaladott, korszerűtlen tárgynak, vagy gondolatnak, eszmének el kell tűnnie akkor, ha nála tökéletesebb, az élet valamely területén használhatóbb anyagi, vagy szellemi újszerűség jelenik meg. A szólás emellett azonban építészettörténeti tartalmat is hordoz, mert különbséget tesz a két alacsonyrendű hajlék között, kinyilvánítva, hogy a putri a ház fejlődéstörténetében megelőzi a kunyhót, tehát annál kezdetle- 178
