H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Kis magyar néprajz - Bakó Ferenc a Magyar Rádióban Összeállította: Zábrátzky Éva
Ennek a középkorig visszavezethető települési módnak egy sajátos felföldi változata a szálláskertes forma, melynek korunkban Egertől északra már csak néhány példáját ismerjük. A múltban, még a 19. században is, jelenleg pedig két községben: Tarnaleleszen és Szarvaskőn tudunk róluk. Ez a még napjainkban is megismerhető két szálláskertes település több tekintetben hasonló, de eltérő is egymástól. Hasonló abban, hogy a falu módosabb családjainak a belterülettől több ezer méter távolságra, a határ egy részén még egy telke volt, amit kertnek neveztek és ebben állatokat, takarmányt tartottak. A kertek együttesét Szarvaskőn Tanyá-nak, Tarnaleleszen Bolyának nevezték, és ezek a nevek már történetük, kialakulásuk különbözőségeire vetnek fényt. A Tanya szó híven tükrözi a kertek legújabb kori eredetét, ezek csak a múlt század végén, a határ tagosítása után keletkeztek. A másik kertcsoport, a Bolya viszont egy, a török harcok során, 400 éve elpusztult faluról nyerte nevét, amely határával és a csapást túlélő lakosságának töredékével beolvadt a szomszédos Tarnaleleszbe. A két település lakossága társadalmilag, jogi helyzete tekintetében is különbözött egymástól. Szarvaskő az egri érsekség egykori jobbágyfaluja volt, Tarnaleleszt viszont kisnemesek lakták. A közöttük legnépesebb Kovács nemzettség birtokolta Bolyát, s ennek szálláskertet jellemző használatát a 17. és 18. század fordulójára tehetjük. A Bolya-szállás vagy Bolya-puszta használatát részletesebben csak a múlt század derekáról ismerjük, mert korábban a kisnemesi birtok adómentes lévén, ritkán vagy sohasem került az államigazgatás hatáskörébe, s így róla iratok sem keletkeztek. 1876-ban, az úrbéri tagosítás során azonban Bolyáról is tulajdonjogi felmérés készült, s ebből kitűnik, hogy a szállás ekkor 30 belteleknek számító kertből állt, melynek mindegyikét a Kovács nemzettség egy-egy had-nak nevezett családszervezeti egysége birtokolta. Az egyes hadak a maguk kertrészét osztatlanul használták, mindegyik tetszés szerint bárhová építhetett. Bolya létét ugyanis több tényező tette szükségessé, és egyik volt közöttük az állattartás. Itt teleltették a juhokat és a szarvasmarhát, melyek a legelőn háltak és be sem hajtották őket a faluba. Ezért Bolyán a juhoknak ólat, a marhának istállót, vagy csűrt építettek. Jellegzetesek még az állatokat gondozó férfiak számára készített kunyhók, az úgynevezett kisházak, ahol a férfiak maguk főztek. Az állattartás mellett kiegészítő szerep jutott Bolyának a földművelésben is, mert határa annyira távol esett a falutól, hogy nagyobb munkák idején itt aludtak és a búzát itt csépelték, itt nyomtatták el. (1986) Csűröskertek a falu mellett A településforma egyik meghatározója a csűr használata és a telken való elhelyezésének módja. Maga a csűr a hagyományos paraszti gazdálkodás fontos építménye volt, melyet elsősorban a búza, a rozs tárolására, majd szemnyerésre használtak. Ebből következik, hogy a csűr több részből áll, népi nevén több fiókból, és mindegyiknek megvolt a maga rendeltetése. A Mátrától északra eső tájon, egyik ágában például állatot is tartottak, ezért az egész építményt estállónak nevezték. Neve egyébként általában csűr, de Nyugat-Magyarországon pajta, őrizve a szó egykori délszláv átvételét. A csűrök és pajták településeink nagyobb részében a telken álltak, a felföldi magyarság falvaiban, a lakóudvar és a kert határán, tehát merőlegesen a lakóház tengelyére. Szlovák vagy német telepítésű községekben a telek és a kert végén szinte összefüggő épületsort alkotva húzódtak, mint például a Nógrád megyei Sámsonházán. Ritkábban fordult elő az, hogy a falu szélén csűröskerteket létesítsenek. A Dunántúlon, a Felföldön és Szlovákia területén a néprajzi irodalomból már ismertünk korábban is csűröskerteket, de újabban az Északi-középhegységben történeti és társadalmi hátterüket is megismerhettük. A kutatás helye a Bükk hegység nyugati lábánál fekvő Mikófalva, melyben a középkor óta folyamatosan, egykor kisnemesi és jobbágycsaiádok laknak. Többségüket a Kovács és Kelemen nemzetségek teszik ki. 174
