B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.: Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2011)
Gy. Gömöri Ilona: Marci Hevesen - Egy helyi szólás folklorisztikus hagyományai
A szólás formai és jelentésbeli tekintetben is alakul, változik napjainkban is. A variációkban felfedezhetők finom árnyalatnyi különbségek is, ugyanakkor éles jelentésmódosulás is. Úgy tűnik, a változás egy iránya a köznevesülés irányába mutat. Ez esetben a Marci és a Heves nem mint tulajdonnév hordoz információt, hanem az adott helyzetben szinte egybetartozó fogalomként használják, köznévként. A „mard hevesen " szókapcsolat önálló formában is képes felidézni a teljes eredeti szólást. Összefoglalás írásom célja elsősorban a szóláshoz kötődő történet-variációk összegyűjtése volt. Folklorisztikai elemzésüket nehezíti, hogy szövegük egyenetlen és nem összevethető, valamint kategorizálásukra nincs kidolgozott rendszer. A szóláskutatás leginkább csak a szólások vizsgálatára szorítkozik, a hozzájuk fűzött történeteket elhagyja. Eredetüket csupán nyelvtörténeti vagy művelődéstörténeti dokumentumokkal igyekeznek alátámasztani, ezek viszont többnyire nem adnak választ a kérdésre, hogy a szólás egy megtörtént eset következménye lenne, A történetek nem sorolhatók a klasszikus folklórban megállapított népköltészeti prózaepika (pl. monda, mese, stb.) műfajai közé. A különböző kategorizálási kísérleteknek megfelelően nevezhetnénk ezeket a történeteket „igaz történet"-ként vagy 5 6 élménytörténetként (memorát) is. 5 7 A vizsgált szólást és a hozzá kapcsolódó történeteket vizsgálva megállapítható, hogy létrejöttükre és alakulásukra a folklór általános jellemző vonatkoznak: a közösségi jelleg, a hagyományozódás, a variálódás és a szerzőtlenség. A folklórműfajok jellegzetességeinek megfelelően folyamatosan bővültek, mivel az utólagosan keletkezett történet-variációk szájhagyomány útján, másod-harmadszájból hallott történetek elmondásával terjedtek. A változatok egyikének sem ismerjük a szerzőjét. Ha létezett egykor valós esemény, mely a szólás alapjául szolgált, az elfelejtődött, elveszítette konkrét hely- és időtartalmát. így lényegében általánosíthatóvá vált. A közösség őrizte emlékezetében, majd „konkretizálta" és „hitelesítette", vagyis a történet-magot felruházta szereplővel, helyszínnel és eseménnyel. így a történeteket a népi prózaalkotás részének tekinthetjük. A történetek elsősorban szájhagyomány útján terjedtek. Csak a szólás volt közismert, az eredet-történetre vonatkozóan nem ismerünk 1935 előtti írott forrást. 5 6 DOBOS Ilona 1986.22., NAGY Ilona 1975. 5 7 Az élménytörténet (memorát) felépítettsége egyszerű, közvetlen beszámoló VOIGT V. 1998. 326. 375
