Veres Gábor szerk.: Agria 46. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2010)
H. Szilasi Ágota: „…Magyar Országnak óltalmazójának…” Szent István korona-felajánlása és a magyar három királyok egri s környékbeli festményeken a XVII-XIX. században
újabb történettudományi szóváltásból, jelesül a többször felelevenedő, a különböző politikai-ideológiai töltettel átszőtt Eckhart-vitából sem szükséges muníciót merítenünk. 2 3 így attól is óvakodnék, hogy belekeveredjünk abba a tudományos és eszmetörténeti vitába, mely azt vizsgálja, hogy valóban honnan ered a korona, s hogy csakugyan Szent István koronaékszere volt-e, s az sem témája e dolgozatnak, hogy azt vizsgálja: milyen jogok gyökereznek a Szent Koronában. Itt most sokkalfontosabh az, hogy mit hittek róla. Hiszen az ország egységét szimbolizáló, a király személyétől majdan elváló, a magánhatalmak rendszerére épülő feudalizmussal szemben a közjogi jellegű rendiséget megformáló, a legfőbb állami méltóságként tisztelt koronafogalom az emlékezet révén egyre inkább egy konkrét tárgyhoz, első királyunk vélelmezett koronájához kezdett kötődni. A magyar korona-eszme, e sajátos magyar államalkotó gondolat a hazai és európai hatásokat ötvözve egybeforrasztotta a népszuverenitást, a korona elvont fogalmát, a korona, mint a király és a nemzet organikus egységét, valamint a korona, mint az égi és a földi közötti élő kapocs tárgyiasult szimbólumát. 2 4 Ekképpen a Szent Korona fokozatosan egész Magyarországévá vált, s már a XIII-XIV. századtól a magyar állam jelképévé formálódott. 2 5 Szekfű Gyula 1938-ban - Trianon után és a II. világháború küszöbén - írta szép fogalmazásában: az „égi Patróna, a felajánlás ténye... a szimbóluma a mai napig annak, hogy nem vagyunk elhagyatva, hogy nem nyelhet el bennünket, kis népet, minden hatalmas, aki kinyújtja kezét felénk... Ez a transzcendentális támogatás ad reményt és öntudatot. Ebben az értelemben lesz Szent István a mi nemzeti önállóságunknak is szimbóluma... " 2 6 - konnektív struktúrateremtője. István király tisztelete azonban sohasem volt oly lelkes és lobogó, mint a „kegyes" Lászlóé, a világhódító Nagy Lajosé, az önfeláldozó Rákóczi Ferencé. Nem izgatta a magyarság fantáziáját annyira, mint a honfoglaló Árpád, a törökverő Hunyadi János. Nem szerette őt annyira, mint az igazságos Mátyás királyt, vagy éppen a nemzetpolitika zászlaját vivő Kossuth Lajost. De emlékezete „mélyebb és átfogóbb, általánosabb és állandóbb, mert - a vele rokonlelkű Zrínyi Miklós és Széchenyi István kultuszához hasonlóan - a magyar értelemből táplálkozott, a jobbak, a bölcsebbek, a gondolkodók, a nemzet sorsán tépelődök lelkébenfogant s az ő útmutatásuk nyomán talált termőtalajra a magyar nép széles 2 3 TÓTH Zoltán József 2007. 153-163. 24 TÓTH Zoltán József 2007. 161. 2 5 BERTÉNYI Iván 1986. 152. 2 6 idézi BERENDT. Iván 1988. 10. 341
