Veres Gábor szerk.: Agria 45. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2009)

Szalainé Király Júlia: Gárdonyi Géza a Nyugatban

a Julcsa kútja és Leánynézőben című két hosszabb elbeszélés - ahogy Gárdonyi elnevezte: "regényke" - egy kötetben. Dick Manó kiadásában. A megjelenő művekkel kapcsolatban Schöpflin is azt emeli ki, amelyet kora kritikusai is: „Az író mindig a konkrétumból, valóságból indul ki, de Gárdonyira ez különösen jellemző, mert neki minden színhely rajza, minden tájképe, sőt majd minden hasonlatképe is ilyen látott dolog emlékképe. Nála nincsenek olyasféle képzelt tájképek és színhely képek, amilyeneket régi festők szoktak volt festeni és amilyenekhez folyamodni szokott majd minden író, ha tárgyához, alakjaihoz vagy történeteihez illő milieure van szüksége. Sőt arra sincsen nála példa, hogy egy ilyen látott képet fantáziája vagy indulatai hozzáadásával felnagyít vagy másképp deformál, hogy hozzáillessze története hangulatához vagy szimbolikussá tegye. O mindent, mindig precízen ír le, röviden, józanul, a lényeges vonásokra szorítkozó rövidséggel. Ebben a tekintetben realista a szó legteljesebb értelmében. A torony neki csak torony, semmi egyéb, egy egyszerű, pontosan leírt torony. Gondoljunk csak más, különösen romantikus írók, például Victor Hugo toronyleírásaira. "

I8 Való igaz: Gárdonyi A kürt tornyát az egri Nagytemplom tornyáról formázta, s amikor már maga nem vállalkozott arra, hogy felmásszon, valamelyik fiát futtatta fel konkrét kérdésekkel. „Az ábrázolásnak ez a precizitása Gárdonyinál módszer, tudatos, néha nagyon is tudatos. A Leánynézőben című elbeszélésében például, amely egy vak muzsikus egyszerű szerelmi történetét mondja el egy kedves, jelentéktelen polgárlánykával, az író rendkívül ügyel arra, hogy a vak ember minden élménye vak szempontból legyen leírva, vagyis, hogy ne keveredjen bele semmi olyan vonás, amit vak ember nem vehet észre, semmi vizuális benyomás. Ez a figyelem azonban sokszor kínossá válik, mert érezteti a szándékosságot, érezteti azt, hogy az író ilyesféle elméleti meggondolásokból indul ki s ezekre figyelmezteti is az olvasót: a vak ember nem tud semmit a színekről, tehát azok nincsenek rá hatással, de annál elevenebbek rá nézve a szagok és - még hozzá muzsikusról is van szó - különösképpen a hangok, tehát vigyázzunk, hogy szagokkal és hangokkal jellemezzünk mindent. E közben azonban sokszor azokra az isme rette rj észté) előadásokra kell gondolnunk, amilyeneket mindenki olvasott vagy hallott a vakokról. Itt mutatkozik meg a Gárdonyi-faj ta realitásnak a veszedelme: több vagy kevesebb az igazi realitásnál, hozzá van tapadva a valósághoz. Az író nem színezi, nem is fokozza méreteit a hangulat vagy a szimbólum irányában, - a leírás sokszor a fotográfia s száraz lélektelenségéhez közeledik. "

,

9 Nem szerencsés Gárdonyit lélektelenséggel vádolni, hiszen pontosan a lelki folyamatok ábrázolása a fő célja, s a helyszínek, viselkedések leírása éppen arra hivatottak, hogy részeivé váljanak a főhős viselkedésének, a jellemzés egyik fontos eszközei legyenek. Ha már elmarasztalni 1

8 SCHÖPFLIN Aladár A poszthumusz Gárdonyi. Nyugat. 1925. 12-13. 1

9 Uo. 407