Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)
Szilágyi Miklós: Adalékok a háziállatok időleges hasznosításának jogszokásaihoz
rasztgazdaságokra is érvényes válasz. Mivel azonban az elmúlt negyven évben a Nagykunság és Békés megye mezővárosai paraszti gazdálkodásának, társadalomszervezetének a megismerése érdekében végzett levéltári és recens adatgyűjtéseim közben összegyűjtöttem néhány adalékot e kérdéskörről, a csak kisebb részben valamely tanulmányomba beépített, jórészt publikálatlan rész-információk elsődleges számbavételét mégiscsak vállalhatom. Azaz: a gyűjtési cédulák megőrizte konkrét „jogesetek" (tehát vagy XVIII-XIX. századi tanácsi jegyzőkönyvbe belefoglalt panaszok és joghatósági elintézésük, vagy egykori parasztgazdáktól felvett narratívokban fellelhető, a valamikori „normát" formalizáló szokásjogi egyezségek) elemző szándékú értelmezésével tudok közelíteni a bevezető mondatokban exponált kérdésre majdan adható válaszhoz. 2. A XVIII. század második - a XIX. század első felében (amint erre már a Békés megyei Gyoma monografikus vizsgálatakor felhívtam a figyelmet, 2 s amint az Bellon Tibornak a Nagykunság állattartásáról szóló nagyívű történeti-néprajzi monográfiája „teleltetés"-adataiból még egyértelműbben kitetszett 3 ) Alföld-szerte elfogadott megoldás volt az igás növendék ökrök vagy az igába szoktatásra már alkalmas tinók „idegen" gazdaságban, igen gyakran más faluban-mezővárosban történő „bér-teleltetése". Ez azért nem minősíthető a szó szoros értelmében bérért való teleltetésnek, (függetlenül attól, hogy mennyire volt gyakorlat ekkortájt kisebb-nagyobb nyájak vagy alkalmi állat-seregletek számára őszi vagy téli legelő és kiegészítőlég kazalba rakott széna pénzben fizetendő árendáért való átengedése) 4 , mert az igás ökrök teleltetéséért járó ellenértéket rendszerint nem pénzben határozták meg, hanem azok hosszabb-rövidebb ideig tartó használatának lehetőségéről szólt a megállapodás. 2 SZILÁGYI Miklós 1977. 618. 3 BELLON Tibor 1996. 223-226. 4 SZABADFALVI József 1970. 108-120. döntően ilyen teleltetési adatokat sorakoztatott fel. BODÓ Sándor 1992. 154-158. „extenzív teleltetésként" határozta meg a szarvasmarhák őszi-téli gulyán tartását, legeltetését és kiegészítő takarmányozását. - A teleltetés ilyen megoldása sokkalta gyakoribb lehetett, mint a néprajzi kutatás dokumentálta, a szórványadatokból legalábbis ez látszik következni. Különösen gyakori volt (erre annak idején több adatot idéztem: Szilágyi Miklós 1966. 91. skk.) az 1790. évi rendkívüli aszály idején: sokan teleltettek „messze földön" (pl. Szabolcsban, a Tiszaháton), de más években sem lehetettek ritkák az Alföld-szerte a „téli legelőre" vonatkozó ajánlatok. Pl. két mezőberényi publikáció 1817-ben: „Szeghalmon a' Sima Szigetbe vagyon az Uraságnak Háromszáz darab Marhára való jo őszi Legelője a' Szeghalmi Kasznár urnái kell magát jelentni"; „Te[kinte]tes Szlavy János és György Urak[na]k a' Szel Tartsai Pusztán vagyon bő téli Legelőjök, es sok szénajok a' ki marhát akar oda teleltetni hajtani, menjen oda" (BML Mezőberény ir. R. 31. Publicatiok 1-a 1816-tól, 49. lap - 1817. szept. 7.; 57. lap - 1817. szept. 28.). - A gyomai elöljáróságtól kért útiokmányokban (a személyes passzusban) megjelölt, alkalmasint szintén ilyen teleltetésként értelmezhető XIX. század eleji úticélokról 1. SZILÁGYI Miklós 2002. 394-395. 164
