Agria 39. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2003)

H. Szilasi Ágota: „Súgott képek”

kicsit még többet jelent -, mint gondolkodó, problémákkal küzdő, érző emberről is. Greco­képei, Zsámbék-képei, akrillal készült portrésorozata és biblikus témájú festményei közel két évtizede ismertek a kiállítás látogatók számára, de ezek a művek egy egészen 2003-ig rejtett-rejtegetett létállapotába engednek bepillantást. Bepillantást, hiszen az ember még önmagát sem ismerheti igazán, hát még - ha ráadásul nem is tolakodó - mást. Első gondolatainkat az emberi kapcsolatok felé terelik e művek, mely kapcsolatok túl­ságosan bonyolultak, s egyben elkapkodottak, felületesek, fals érzelmektől terhesek napja­inkban. Valamint afelé, hogy kortárs művészetünkben milyen helyet foglal el a portré, az­az magyarul arckép-képmás műfaja, s hogy a fotó, a film, és a digitális képrögzítés korsza­kában egyáltalán milyen állapotban van ez a műfaj. Korszakunkban, amikor egyébként a többségében csinált, értéktelen sztárok és megasztárok tolakodóan mutogatják magukat, és sugározzák felénk elkorcsosult erkölcsüket a médiákban, felvethető az a kérdés, hogy a sze­mélyiség, az egyéniség, vagy pusztán csak az egyén valójában hol helyezkedik el az igazán fontos dolgok sorában. Léteznek-e manapság olyan arcok, akiket érdemes megörökíteni egyáltalán, mint ahogy léteztek - mondjuk a XIX. században. A képmás modern korunkban ismét elterjedt műfaja viszonylag közvetlenül tanús­kodik az emberi-társadalmi relációkról, s ez az a műfaj, melyet a közönség a legközvetle­nebbül méltat, vagy kritizál. Úgy tűnik, a kérdés egyszerű: hasonlít, vagy nem hasonlít modelljére az elkészült mű. A XX. század művészete - amikor a fényképezés megoldotta a hasonlatosság és a maradandóság kérdését - többféle módon közelített az emberi arc ábrá­zolásához. A kubizmus személytelenségével, egzaktságával szemben az expresszionizmus a túlzásokkal, torzításokkal élve a modell szélsőséges tulajdonságait, legbensőbb szoron­gásait hozta a felszínre, az újrealizmus pedig kemény társadalmi kritikával, gúnnyal fűsze­rezte képmásait. Majd a pop-art konzumtermékké silányította nem csak a művet, hanem magát az ábrázolásra kiszemelt személyt is. Miután mi itt Magyarországon túléltünk egy nyíltan egyéniségellenes 50 évet, s amikor sokan, épp hogy felocsúdva, még csak keressük valós önmagunkat -, a kérdés ma az, hogy milyen is ennek a műfajnak az állapota, és, hogy tulajdonképpen milyenek azok az emberek, akik bekerülhetnek egy művészi szubjektív­arcképcsarnokba. Mész az utcán, s látod, hogy valójában nincs is közöd a szembejövőkhöz. Nézed a fia­talokat, és nem érted őket, de kíváncsi vagy milyen lesz a jövőjük. Látod az öregeket és el­töprengsz rajta, milyen lehetett az életük. 76 Kiket bántottak, kiket szeretettek, s kik szeret­ték őket. Esendő voltukban magadra, valaha volt- és valamikor lesz-magadra ismersz - és rájössz, hogy valójában cinikus, gunyoros állarcod mögül megértő együttérzéssel nézed hi­ányosságaikat. Hiszen ilyen vagy te is. Ezek után evidenssé válhat számunkra, hogy ezek a pellengérre állított arcképek nem is az ábrázoltról szólnak, hanem a velük szembehelyez­kedő vagy azonosuló, vagy regisztrálóan-közönyös létrehozójukról. Létrehozójukról, hiszen e portrék nem úgy képmások, hogy naturálisan le van festve valaki. A fejek, vagy az olykor végtagokkal is ellátott „arctestek-testarcok" nem konkrét személyek. Ezek teremtett figurák, és a Nagy B. István közelítésmódjában már megszokott, rájuk tapadt jellemvonások, karakterek, lelkiállapotok megtestesítői csupán. Néhányuk ta­lán valóságos személy, mégis végső megjelenésükben távolságból szemlélt, hétköznapi vi­szonylataikból kiszabadított, általánosított karakterekké változnak, hogy képesek legyenek ezeket a rájuk tapadt, jelszerűvé vált elemeket hordozni. Van köztük olyan, amely éppen 76 Nagy B. István 2003. április 9-én Egerben megrendezett kiállításán voltak láthatóak ezek a porték, mely kiállításnak címe: Fiatalság öregség volt. 500

Next

/
Oldalképek
Tartalom