Agria 39. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2003)

H. Szilasi Ágota: „Súgott képek”

csak fej vagy test-formájú - és igazából az alkatrészei vagy nem is látszanak, vagy csak nagyon kevéssé: mégis kódolt ismereteink alapján felfedezni véljük a finom színárnyalatokból kibomló szemeket, orrot, szájat, illetve gesztustjellemet, hangulatot, idegállapotot..., világhoz való viszonyulást. E portrék esetében viszont egyfajta regresszióval, a Grecok-ban és a Zsámbékokban megjelenő katartikus, megbékélésre törekvő állapottal szemben a korai képek ironikus, gunyoros, olykor éleslátással telten humoros hangvételének visszaszivárgásával van dolgunk. Az ok egyfajta boldogtalanság. De ez a visszahangolódás valóban csupán csak visszaszivárgás, mert a Grecok és az önarckép-szerű Zsámbékok, de főleg az Ábrahám és a Sára után Nagy B. István nem tudott ugyanúgy nézni az emberekre, mint korábban. Talán mondhatjuk, hogy feltárva saját esendőségét nagyobb együttérzéssel képes szemlélni - csalódottságán fölülemelkedve - mások gyengeségeit is. Ez a portrésorozat tétnélkülibb és kevésbé önleleplező dolognak indult. Mindegyikhez úgy kezdett hozzá, hogy legfeljebb nem lesz jó, hogy rálögybölök színeket, összekeverek anyagokat és majd lesz valami. De hát megtagadni nem tudta önmagát. Lassan előjöttek úgy az anyagban - akvarelles, akrilos, korundos keverékben - rejlő nehézségek, és a kivitelben megszokott fogások, melyek természetesen megoldásra szorultak, mind pedig a tartalomban rejlő problémák, valamint a kötődések, illetve az ellenszenvek. És természetesen e művek is amellett, hogy embereket ábrázolnak elsődlegesen a színekről kezdtek szólni: a hideg és a meleg színek mindenféle kis rejtett különbségeiről. Hiszen hogyha egyszer szín, akkor annak jogos követelései vannak a kép egész összhangrendszerében. És ezeknél a kis műveknél is egyre fontosabbá vált számára, hogy a kép a saját színéből éljen és azon keresztül tudjon megszólalni, valamint, hogy a színekből felépített festékfaktúra adja a kép ábrázoló elemeit. Itt is egyre lényegesebb lett, hogy a kép egy azonos színvilág mindenféle kis fokozódásaiból, kötődéseiből, valójában önmagából - hol sárgából, hol kékből, ritkábban zöldből - épüljön fel. E három sorozat csak egy szeletét adja Nagy B. István elmúlt tizenöt-húsz éves újfestészeti, isteni kegyelmet kereső munkásságának. Festői világa a Greco tanulmányok, és az emberi és az isteni szeretet bonyolultságát boncolgató legújabb Ábrahám és Sára társaságában mutatkozik meg teljességében. A nyolcvanas évek közepén kezdett megszületni az az egy-két kép, vagy inkább csak azok gondolata, amelyből aztán a Greco-sorozat kiindult. Az az irónia, amiből korábban táplálkozott és eléggé termékenyen megélt művészete, az megszűnt, elszállt. Kiveszett belőle a korábbi évtizedek kényszere - mely örökösen eltántorította saját igaz útjától -, miszerint a művészet fő áramához való csatlakozás, tartozás lehetősége, e pozíció elérésének vágya, és a mi van, ha nem sikerül félelme, vagy éppen a nem tehetem meg visszatartó gátja foglalkoztatta, - tehát ekkortól saját értékcsökkenésének, kiszolgáltatottságának érzete, átélése megszűnt.

77 Mentesülve a megfelelni vágyás kényszerétől, annak nagyon nagy terhétől „ magam maradtam az élet ilyen értelmű felfedezni valóival, és ezzel párhuzamosan a régi hitem is visszatért. ...hát visszataláltam. így a nyolcvanas évek végére már ismét hívőnek merem nyilvánítani magam, avval, hogy ennek rengeteg kritériuma, amit eleve úgy tekintenek, hogy ezzel jár a hit, az rám nem érvényesíthető. " Egyik egyházhoz sem tartozva inkább úgy érzi, hogy az egyházak közé és Isten közé állnak. „Az Istentől megkapható üzeneteket, útmutatást, vonzásokat igyekszem magam, és néhány hozzám hasonló felfogású 11 Beszélgetés Nagy B. Istvánnal 2003. július 18. 501