Agria 36. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2000)

H. Szilasi Ágota: Arcok I. Az egri Dobó István Vármúzeum Képzőművészeti gyűjteményében lévő történeti (főúri polgári, főpapi) festett és szobor arcképábrázolások

sősorban minőségi természetű volt, hanem sokkal inkább a hagyománymegőrzésre szolgált, illetve reprezentációs igényeket elégített ki? S arcképgyűjteményünk darabjai között, az időben tehát visszafelé haladva, tipikus példáit találhatjuk a XVII. században kialakult, de még a XVIII század első felének arcképein is jellegzetesnek mondható ikonográfiái típusnak. Ekkor a magyar társadalom súlypontját az idegen uralkodói hatalom ellenében még a nemesi rend alkotta, ezért a kulturális és művészeti hagyomány, és annak megőrzése, politikai színezetet kapva, fontos volt számára. Ekkor még a magyar főúr - a nemesivel azonosítva a nemzetit, tehát önmagára vonatkoztatva az ország, a nemzet fogalmát -, magyar nemzeti viseletbe való öltözéssel, a magyaros karakter hangsúlyozásával, fontosnak tartotta, hogy ne a birodalmi arisztokráciához tartozónak mutassa magát. Ugyanígy tett az előkelő származását dokumentáló, őseiről készíttetett, sokszor fiktív ábrázolásokon is. E portréfestészet jellemzői, a statikus kompozíció, a leegyszerűsített formák, a hangsúlyosan dekoratív ornamentika és részletkezelés, a plaszticitás és a tér jelzésének gyakori hiánya, valamint az ehhez kapcsolódó linealitás,

23 mely elszemélytelenítő elemek elsősorban a státus, a társadalmi jellemzők, főleg a nemzeti elkülönülés megfogalmazására és kifejezésére szolgáltak (11. kép). A XVIII. században történt társadalmi változások annak ellenére, hogy az előző évszázad megoldásai rögződtek úgy a megrendelőkben, mint az alkotókban, a tipikusan magyar

24 főúri portré hagyományos reprezentációs kötöttségeit egyre inkább fellazították. Ez elsősorban a megrendelő réteg polarizálódása, a felső réteg bécsi udvari körökhöz való egyre erosebb kötődése révén, az ott elfogadott reprezentációs minták követésében nyilvánult meg. Egyre gyakoribbá vált az is, hogy a főurak a Bécsben divatos festőkkel készíttették el arcmásukat. Ám a középnemesi sorból való kiemelkedéssel együtt járó kötelező pompateremtés első időszakában az újonnan kialakuló főnemesség elsősorban az építészetre helyezte a hangsúlyt. A főúri életforma kereteinek megteremtésében csak másodlagos figyelmet kapott a festészet, - értékelése kívül esett e réteg érdeklődési körén. Ennek a viszonylagos igénytelenségnek példájaként említhető a XVII. század reminiszcenciáit híven őrző Grassalkovich Antalt ábrázoló két portrénk (13. kép). A század közepétől azonban egyre nagyobb szerepet kapott az egyéni vonások kifejezése, a személy jellemvonásainak hangsúlyozás, a meghittség, a spontaneitás, szemben a rangot kifejező sémákkal. S a kismesterek és a névtelenek mellett gyűjteményünkben ott vannak a kiemelkedő, európai viszonylatban is számon tartott XVII-XVIII. századi mesterek finoman formált, az aktuális reprezentatív, vagy stílusigényeket kielégítő alkotásai. Esetükben a magyar sajátosságok természetes hiányát, sokkal inkább a reneszánsz és a manierista életvitelben, és az akkor több irányban elinduló műfaji fejlődésben gyökerező megoldásokat figyelhetünk meg. Elmondhatjuk, hogy gyűjteményünk legszebb, legkvalitásosabb s legismertebb darabjai közülük kerülnek ki. Tanulságos ezeket a műveket részleteiben is megnézni különféle szempontból, s rákérdezni, hogy mely műfaji kategóriába is sorolhatjuk őket. Az arcképek, az életképek, a vallásos, a történelmi vagy a költői indíttatású ábrázolások között számtalan átmeneti formájú, egymásba folyó tematikájú, azaz „tranzit" műfaji megoldású képpel találkozunk. Hajói bele gondolunk, beláthatjuk, hogy maguk a megrendelés, illetve az ítélkezés szempontjai is egymásba folytak, főleg a barokk időszak felé közeledve. Van portré, mely szinte csendélet (Pietro Rotari: Alvó lány 26. kép), de van életkép, legendás, mitológiai, 23 Székesfehérvár 1993.16. BUZÁSI Enikó' 24 A kutatók sokszor a 17. századi lengyel arcképekkel vonnak kapcsolatot. 430