Agria 36. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2000)
Veres Gábor: Közösség és környezet. A környezet hatásai a Bél-medence népi társadalmára a XIX. század második felében
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás csak lassú változást eredményezett. A paraszti polgárosodás a térségben csak a kiegyezést követően indult meg, s igazán nagy lendületet csak a századforduló után vett. Az 1866-ból származó, a művelési ágakról szóló adatok jól tükrözik a terület ipari hatásoktól még kevésbé érintett, a természeti környezethez igazodó gazdálkodási módjait. A falvak lakossága ekkor elsősorban a mezőgazdaságból szerezte jövedelmét, javait. A természeti környezet és a művelési ágak közötti összefüggést a táblázatok adatai is jól tükrözik. A legnagyobb határa Bélapátfalvának és Monosbélnek volt. A két település közvetlenül a Bükk-hegység lábánál fekszik, s határához hatalmas erdőségek tartoztak, melyek népesség eltartó képessége jóval alacsonyabb, mint a hasonló nagyságú szántó, rét vagy legelőterületé. A települések lakóinak száma, valamint az állattenyésztésben és a növénytermesztésben hasznosítható földterületek terjedelme (szántó, rét, legelő szőlő) alapján a települések között felállított sorrend megegyezik. 2. táblázat Sorrend Település neve Lakosság száma 1869-ben Település határa 1866-ban (az erdő és a hasznavehetetlen területek kivételével, katasztrális holdban) 1. Bélapátfalva 1346 2044 2. Mikófalva 928 1889 3. Balaton 642 1648 4. Bekölce 557 1534 5. Mónosbél 332 961 6. Bükkszentmárton 326 857 A természethez nem csak a népesség száma igazodott, hanem a gazdálkodás módja is. A szántóterület aránya itt elmaradt az országos átlagtól, az alföldi településekről nem is beszélve. Dél-Hevesben például 1869-ben a Bélapátfalvához hasonló lakosságszámú Tarnazsadányban (1348 fő) a szántóterület terjedelme 1925 katasztrális hold, Atkárnál (1376 fő) pedig 3468 katasztrális hold. Ez Bélapátfalva - mint a vizsgált medence legnagyobb lélekszámú települése - szántóterületének Tarnazsadány esetében csaknem két és félszerese, Atkár esetében pedig több, mint a négyszerese. A Bél-medencében a szántóterület kevés, s ezeken is csak rövidebb tenyészidejű, a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatot tűrő gabonaféléket, növényeket termeszthettek. 1851-ből származó feljegyzés szerint 3 a betakarítás és ezzel együtt a növények fejlődése „8-10 nappal marad el az Eger-vidékihez képest". A természeti adottságok a növénytermesztést szűkebb határok közé szorították, még az állattenyésztés ennek ellensúlyaként nagyobb szerephez jutott. A szarvasmarha és sertéstenyésztés mellett az országos átlagtól nagyobb számban tartottak juhokat. A XIX. század második feléből származó adatok azt hivatottak alátámasztani, hogy a medencében a települések társadalmára nagy hatást gyakorló iparosodás előtt a gazdálkodás, az itt lakók élete a természeti környezettel összhangban, annak adottságaihoz kapcsoltan zajlott. A helyi társadalmat a foglalkozásbeli homogenitás jellemezte. A lakosság többsége a mezőgazdaságból élt, s a természeti környezet jórészt azonos kihívásaira ugyanolyan módon válaszolt, alkalmazkodott. 3 FÉNYES Elek 1851.1.28. 280