Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében

Az adatok azt mutatják, hogy az országos szinten meghirdetett, nyitott, bárki által megpályázható, részvételi feltételekben teljesen kötetlen

188 kiállításra - melynek színvonalát természetesen még mindig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus közvetítésével felkért szak-zsűri biztosítja -, egyre több művész küld munkáiból. Azon gondolkodni, hogy miért nő az érdeklődés e technika iránt, hosszas fejtegetést igényelne. Leegyszerűsítve, az okokat talán az olcsóbb alapanyagokban, a könnyebb értékesíthetőségben kereshetjük, valamint abban, hogy e határterületként is definiált műfaj szívesen látja úgy a grafikusokat, mint a festőművészeket, de talán a szobrászok és az iparművészek is elkalandoznak irányába. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a vízzel oldható festékek, és a velük kombinálható anyagok közt válogatva oly szabadsághoz, kifejező- és hatásrendszerhez juthat a művész, mint kevés hagyományos festészeti vagy grafikai eljárás esetében. Így a stílusváltozatosság lenyűgöző, ahány művész, annyi sajátos nyelvezet. A minden alkalommal megjelenő, a kiállítás teljes anyagát, díj alapítókat és díjazottakat felsoroló katalógusok, illetve a biennálékról történő folyamatos gyűjtések

189 igyekeznek hű képet adni a műfaj eddigi változatosságáról. Mégis az elmúlt év nagy felismerése volt, hogy az eddigi apró technikai változások immár erős szemléletbeli váltást eredményeztek. A technikai tisztaság, az egyértelműség, a szabályosság igénye odaveszett. Már nehéz megállapítani, s vitákat is szül, hogy „meddig akvarell az akvarell". Vagy vane különbség az akvarell és a vízfestmény terminus között, és ha van mi az, és ma hogyan alkalmazzuk e két fogalmat. Illetve komoly kérdés az, hogy meddig engedhető meg a mindent magába olvasztó, jellegtelenségbe süllyedő?, vagy éppen érdekes felületképzéshez, hatásokhoz vezető „kevert technikák" jelenléte a kiállításon. A végső kérdés tehát az, hogy a biennale valójában mely eljárás fóruma. Az elmondottakból következik, hogy már nem elegendő, „hogy adott legyen a papír, a víz és a vízben oldódó festék" .

ш Változik a hordozó anyag is: lehet akár fa, textil... vagy bár mi más, melynek felületén a vízben oldható festékfajták különböző variációinak fedő vagy lazúros felhordása, s keverése egyéb eljárásokkal számtalan változatát adja a megjelenésnek. Maga a festészet alaptétele, a sík felület is veszélybe kerül olykor-olykor. Mindennek hatásához hozzájárul a méretek növekedése is, így a müvek szinte versenyre kelnek a táblaképekkel, illetve az installációkkal. Nagyot változott az ábrázolás módja is, az akvarellre oly jellemző halk szavúságot, puhaságot, derűre-harmóniára vágyódást, nosztalgikus líraiságot, a meditativ szellemiséget... kiegészítik az erőteljesebb, expresszívebb, zaklatott, kívülről ránk törő vagy belülről fakadó konfliktusok, érzelmi feszültségek, olykor torzult kort vagy lelkivilágot megjelenítő kivetítések, vagy a magánmitológiáikat építgető művészek éppen vízfestékkel megfogalmazott típus-lapjai. Vajon mit jelent ez a technikai-esztétikai-stilisztikai kitágítás? Vajon a biennálék kiírásában megszabott korlátozással gátat kell-e újra vetni ennek a spontán létrejött, egymást indukáló, mindenirányú önfejlődésnek? Felválthatja-e a lehántott tematikai, stilisztikai, 188 1994-től a kiírás az örökölt technikai szabadság mellé megadta a méretbeli és az installálási szabadságot is, tehát nem kell a műveket paszpartúzni, illetve tetszés szerit keretezve is beadhatóak. A méretbeli korlátozások inkább a kiállító tér adottságaihoz méretezettek, bár szélsőséges méretű alkotások elhelyezését is megkíséreljük, ha a zsűri a munkát egyébként jónak találja. 189 A gyűjtemény fejlesztése egyre nehezebb helyzetbe került. A város és a megye ilyen irányú mecénálási tevékenysége megszűnt, csak országos pályázaton juthatunk támogatáshoz. Ennek időbeli átfutása pedig nagyon körülményessé teszi a művek megszerzését. 190 WEHNER Tibor 1998. 439