Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Csiffáry Gergely: Ásványvizek, gyógyvizek, fürdők Heves megyében

Fürdőkultúra és fürdőtípusok Azt a tényt, hogy eleink is mennyire szerettek fürödni, igazolják azok a régi fürdők, amelyek rendkívüli sűrűségben minden csekély lehetőséget kihasználva (kis lefolyástalan medencék, szikes tavak, források stb. környékén) az egész országot behálózták. A régi fürdők kapcsán nem csupán a jelentős, nagy múltú fürdőink az érdekesek, hanem azok a kicsi, mondhatnánk paraszt fürdők, amelyek furcsa keverékét nyújtották a fürdéssel párosult pihenésnek, gyógyulásnak és szórakozásnak. Ezek a régi fürdők mindegyike rendelkezett egyfajta sajátossággal, külön ízzel. Ezek kutatása művelődéstörténetünk egy kevéssé felderített területe. Már a középkorban parasztfürdőnek (balneum rusticum) hívták Stubnyafürdő egyik fürdőjét.

61 A későbbi évszázadokban nem egy országszerte keresett fürdőhelyünk éppen ezekből a primitív felszerelésű, a szegényebb társadalmi rétegek által kedvelt gyógyhelyekből vált rangos fürdőhellyé. Dankó Imre az Alföldön létezett parasztfürdőket három csoportba sorolja. Az elsőbe valamely hőforrás mellé települt fürdőket, a másodikba a szikes tófürdőket sorolja. A parasztfürdők harmadik csoportját azok a fürdők alkotják, amelyekbe a vizet hatalmas ásott kutatókból nyerték, s ezeknek a vize olykor-olykor ásványi sókat is tartalmazott, így azoknak valamilyen gyógyhatása is lehetett.

62 A régi emberek életében a víz közel sem volt olyan szokványos dolog, mint napjainkban. Kevés volt a víz, a jó víz pedig különösen ritka. A víz elsősorban mint ivóvíz sajátos, nélkülözhetetlen tápláléknak bizonyulva fontos szerepet töltött be. A történeti múlt embere nemcsak az úgynevezett „gyógyvizeket" becsülte, hanem általában a vizet. Felfigyelt a víz tisztító, hűsítő hatására, amely már önmagában is felüdülést, gyógyulást eredményezett. Városainkban már a XVI. században mindenhol voltak fürdők, nyilvános fürdőházak, s ezekben a fürdőmesterség megbecsült, jól jövedelmező foglalkozás volt. A fürdősöknek volt egy másik elnevezése is a korszakban: a vízmár. így nevezték Komáromban őket.

63 Ezek a XVI-XVII. századi fürdők egyszerű létesítmények, 2-3 szobából álló ún. „fürdőházak" voltak. A szobákban egy-egy nagy fadézsa állt, amelybe a „tüzes házból" hatalmas favödörben hordták be a fürdőszolgák a meleg vizet. A fürdős a kádban a kívánságnak megfelelően készítette el a fürdőt, keverte a meleg vizet hideggel, tett bele illatos sókat, száraz mentát, diólevelet, bodzaernyőt, almahéjat stb., vagyis azt, amit a vendég kívánt, valamint azt, amit a fürdős jónak látott. A fürdőző, amikor elkészült a fürdőnek való víz, beleült a dézsába, a fürdős pedig kezelésbe vette. Jó alaposan megmosta, valójában vizes masszázst végzett. A fájó testrészeket meggyúrta, megdörzsölte, masszírozással megdolgozta az egész testet. Majd amikor ezzel készen volt, a vendéget kiszállította a dézsából, hatalmas vászonba bugyolálva lefektette a szobában lévő priccsre, vagy deszka ágyra. Ha szükségesnek tartotta, eret vágott, vagy nadályt rakott a fürdőzőre. Ha óhajtotta a vendég a fürdést, akkor kis idő múltán új vízzel megismételte. Később, amikor megszáradt a fürdőző, s a fürdős is úgy érezte, hogy eleget pihent, bekente a testét illatos olajakkal, s behintette hasonlóan kellemes porokkal. Ezzel még a fürdés nem ért véget. Miután közismert, hogy a fürdés átmenetileg kifárasztja, le61 MAGYARY-KOSSA Gyula, 1940. IV. 140. 62 DANKÓ Imre, 1984. 58-59. 63 MAGYARY-KOSSA Gyula, 1930. III. 258. 40