Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Veres Gábor: A népi jogélet tárgyai

lak, tányérok esetén a fenekére karcolással vagy festéssel került fel a tulajdonos családfő monogramja. Az asszonyok Balatonban előre megegyeztek ki milyen színű festékkel jelöli meg tányérjait.

26 Nem minden esetben tartották ezt szükségesnek. Már az 1920-as évekből is emlékeztek arra, hogy a gazdasszony „irkával" járta a kölcsönkérő útját. Egy iskolai füzetbe jegyezte fel a kölcsönkért tárgyakat. Felírta a tárgyakat darabszámmal és jellegzetességeikkel, díszítéssel együtt. Az összeírást a kölcsönkérő végezte a kölcsönadó aszszony házában és jelenlétében, aki miután mindent felírtak elolvasta ellenőrizte, hogy minden a listára került-e. A visszaadás az esküvőt követő héten történt, hasonlóan a két aszszony között az elkészült lista alapján. A tárgyak az esküvő idejére más birtokába kerültek. A kölcsönkérés-kölcsönadás említett aktusa a kártérítési felelősséget is magában foglalta, bár erről soha sem esett szó a „szerződő felek" között. A kártérítésnek ugyanis kialakult szabályai voltak. A lakodalomban sokszor tört el tál, tányér. A kárt a vendégek okozták legtöbbször véletlenül, ez azonban a rendező család kára volt. A vendégtől nem „illett" kártérítést követelni. A vizsgált palóc falvakban még a legutóbbi időkben is ritka a pénzbeli kártérítés. Az elveszett vagy eltört tárgyakat természetben kellett megtéríteni, melynek több módozatával is találkoztam. Gyári tömegcikk esetén viszonylag könnyen be tudták szerezni, megvásárolni a pótolandó darabokat. Díszített fazekas munkáknál nehezebb volt a helyzet, mert a károsult ízlését is figyelembe kellett venni. Előfordult, hogy a kölcsönkérő „áthívta" a kár megállapítása után a károsult tulajdonost a saját házába, hogy válasszon tetszés szerint az ő tálai, tányérjai közül az eltört helyett. Más esetben a két aszszony együtt kereste fel a hetivásárt és a károsult által kiválasztott edényt a kölcsönkérő fizette ki a fazekasnak, kereskedőnek. A kártérítés elmulasztása vagy nem elegendő mértéke a falusi társadalomban mélységesen elítélt volt. A közösség a gyerekek lakodalmának az életkörülményekhez méltó megrendezését a szülők kötelességeként fogta fel. Nem volt mindegy a szülőknek sem, hogy annak az eseménynek, melyre éveken át készültek, gyűjtögettek, milyen visszhangja marad a településen. Ezért az eseményhez kapcsolódó szokások, hagyományok, erkölcsi és népi jogi szabályok betartására a változó, átformálódó viszonyok között is nagyon figyeltek.

27 Az 1970-es évektől kezdődően egy új jelenségről is szólni kell a lakodalmi eszközök kölcsönkérése terén. Több településen is kölcsönző jött létre, mely pénzért bocsátja rendelkezésre a szükséges eszközöket. A kölcsönzők egy része a lakodalom eseményével összefüggésben alakult ki, más részük tisztán üzleti vállalkozásként létesült. Az előbbi esetben a módosabb paraszt család a saját gyermeke esküvőjére vásárolta meg a főzéshezvendéglátáshoz szükséges felszereléseket, s a lakodalom után ezeket kölcsönözhetővé tették. Előfordult olyan eset is, hogy a vacsorákra főzni hívott asszony gyűjtötte össze a szükséges készletet, s akihez főzni hívták egyúttal az eszközöket is ő kölcsönözte az eseményhez. Az előző két eset kevésbé idegen a hagyományos lakodalmi szokáskörtől, mint az üzleti vállalkozásként létrehozott edénykölcsönző. Hogy mindkét forma elfogadottá vált, az magyarázható - a hagyományok átalakulása mellett - azzal, hogy a kölcsönkérés maga ellenérzéseket váltott ki az emberekben.

28 A kölcsönkérés ugyanis feltételezte az ellenszolgáltatást rokonok, szomszédok között is. Ebben nem kellett külön megegyezni, 26 A Dobó István Vármúzeum néprajzi, háztartási eszköz gyűjteményében 98.27.1. leltári számon található az a Kormos Ferencné (Balaton, Sport u. 14.) által adományozott tányér, melyet a kölcsönkérések utáni felismerhetőség miatt piros festékkel jelöltek meg. 27 Vö. SZABÓ László 1994. 24. 28 Vö. SZ. MORVAY Judit 1955. 36. 292