Agria 33. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1997)

Balassa Iván: Néprajzi gyűjtőúton Bakó Ferenccel

Érsekvadkerten mindig ebben a barátságos környezetban laktunk, és mikor a füstölő vaskályhára panaszkodtunk még cserépkályhát is rakattak a kedvünkért, hogy télben is jó melegben dolgozhassunk. Különböző szokásainknak, még ha megmosolyogták is, de igyekeztek eleget tenni. Ezek között megemlítem Bakó Feri nagymennyiségű fokhagyma fogyasztását, amellyel a rákos megbetegedésektől igyekezett magát megóvni (úgy látszik, sikerrel, mert megérte a 80. évet). Ezt csak úgy lehetett egy szobában elviselni, hogy magamat is alávetettem ennek a gyógymódnak. Ezért a szobába lépőt a jellegzetes fokhagyma „illat" valósággal mellbevágta. Az utánpótásról háziasszonyunk - Marika - gondoskodott, akit nem hagyott a kíváncsisága, és megkérdezte: - Mondják már, tanár urak, miért eszik ezt a töménytelen fokhagymát? - Hát maga, Marika, nem tudja, hogy növeli a férfiasságot? Alig telt el néhány nap, kora reggel jött be Kakas Pisti (aki nevét aligha igazolta) tüzet gyújtani a vadonatúj cserép kályhába, és közben dohogott: - Nem tudom, hogy mi van ezzel az asszonnyal, de reggeltől estig csak fokhagymával töm! Az eredményről nincsenek közvetlen értesüléseim, de a körülményeket ismerve az eredmény ugyancsak elmaradhatott. Alig telt el néhány hét, és a falu legtávolabbi sarkában is a férfi lakosság panaszát lehetett hallani a fokhagymafogyasztás asszonyi szorgalmazása miatt. Házigazdánk apja messze túl a nyolcvanon állandóan ágyban feküdt, és állandó ápolásra szorult. Egyszer, mikor megérkeztünk, mert mindig összeegyeztettük gyűjtésünk idejét, háziasszonyunk közölte a szomorú hírt, hogy apika elhagyta ezt az árnyékvilágot, majd így folytatta: - A tanár urak szobájában ravataloztuk fel, de nem mondom meg, hogy melyik ágyon, mert akkor nem tud az egyikőjük nyugodtan aludni. Titkolódzásának eredményeként egyikünk sem tudott attól a gondolattól megszabadulni, hogy vajon ravatalon tölti-e az éjszakai nyugodalmat. Megálltunk az ajtóban, és mindketten a kérdés néprajzi oldalának alapos ismeretében felépítettük elméletünket, és ez szerencsére nem egyezett. Ennek eredményeként abban a szilárd hitben hajtottuk álomra fejünket, hogy a másik fekszik a ravatalon, ezért nyugodtan aludtunk. Egy alkalommal lakodalomba hívtak bennünket, ahol magnetofonra vettük az egész ceremóniát. Nagy sikert arattunk, amikor a násznagy vagy a vőfély verseit azon nyomban visszaforgattuk. A cigányok is nagy örömmel halllgatták zenéjüket, melynek többsége jó új magyar népdalokból állt. Mikor már úgy sejtettük, hogy nem lesz felvenni való, jóval éjfél után, hazafelé indultunk. Rúdon cipeltük a nehéz magnetofont, és az első erre alkalmas fánál megálltunk ereszteni, mert a férfiaknak ebben is kutyatermészetük van. Egyszercsak nagy kiabálás, lövöldözés kerekedett körölöttünk, ami a megkezdett műveletet semmiképp sem segítette elő. Kiderült, hogy akkor alakult meg a Munkásőrség helyi szervezete: kaptak pisztolyt, lőszert. A lakodalomban megszerzett hangulat hatására két csoportra oszlottak, és egymást kergetve időnként egy-egy lövés is eldördült. Erre én hamar befejeztem, és ráültem a magnetofon ládájára, melyen nagyon jó ülés esett, mert aljára még rugókat is szereltettem Tomkó sárospataki asztalosmesterrel. Feri még nagyban igyekezett a fa fejlődősét elősegíteni, amikor a hátába nyomtak egy pisztolyt, és ezt a kérdést tették fel: - Ki vagy, te disznó? Mindjárt kilyukasztom a bőrödet! A válasz, az idegesség legkisebb jele nélkül így hangzott: 12