Agria 31.-32. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1995-1996)

Petercsák Tivadar: Földesúri szabályozás és népi gyakorlat az egri hóstyák erdőhasználatában

meny büntetés mellett megtiltja a korábban heti egy napon szabad száraz tűzifa hordást.

47 A XVIII-XIX. század fordulójának egri erdőhasználatáról a levelezések és iratok alapján a következőket állapíthatjuk meg: 1. A püspöki-érseki uradalom erdőhivatala a királyi rendeletekre és törvényre hivatkozva tilalmazza az engedély nélküli fahordást, az élőfa levágását és a tűzifának piacon történő eladását. A fahordás szabályozásának egyik módja, a cédulaváltás már a XVIII. század közepén megjelenik. Cédulát pénzért válthattak az egriek, amelynek az ára a szállítástól függően (háton, szánkán, szekérrel) változott. Ingyen kaptak száraz és gallyfára szóló cédulát azok, akik bérmunkába ölfavágást vállaltak az uradalmi erdőkben. A szinte évente ismétlődő földesúri leiratok a város tanácsa és bírája feladatául szabják az erdőpusztítás megakadályozását és a vétkesek megbüntetését. 2. Úgy tűnik, hogy a város vezetése szolidáris a hóstyaiakkal, hiszen saját erdeje nem lévén, nem tud a szegény lakosság számára tűzifát biztosítani. ímmel-ámmal, sokszori földesúri felszólításra hirdetik ki a tilalmat és kezdik felmérni a hóstyákon a lopott fát. A fertálymesterek és a kis tanácsbeliek feladata, hogy a fertályokban kihirdessék az erdőpusztítás és az engedély nélküli fahordás tilalmát. 1794 telén legalább 30 helyen dobolták ki a városi tanács által hozott rendszabályokat. 3. A hóstyák lakossága szegénységére és a kemény telekre hivatkozva kéri a földesurat, hogy mint régen szokás volt, engedélyezze számukra a tűzifa hordását. Sérelmezik, hogy a kerülők embertelenül bánnak velük, elveszik a cédulájukat, zálogként a kendőjüket, ruhájukat, megverik, sőt meg is lövik a fát hozókat. A püspöki körlevelekben viszont az erdőpusztítás (élőfák csonkolása, ill. kivágása) mellett azt is felróják a hóstyaiaknak, hogy az éjjel és nappal az erdőt járó több száz fatolvaj fejszével és agyonütéssel fenyegeti az erdőkerülőket. 4. A XVIII. század második felében és a XIX. század elején az egriek háromféle módon juthattak tűzifához a) Vásárolták a piacon, illetve a faraktárban b) A szegényebbek (hóstyaiak) cédulát válthattak pár garasért, ami fejsze nélkül száraz fa hordását tette lehetővé háton, gyalogszánkával vagy szekérrel. Esetenként ingyen is adott az uradalom cédulát hetenként egyszer a szegényeknek. c) Akik bérmunkában ölfát vágtak az uradalomban, azok a munkabéren felül cédulát kaptak száraz- és gallyfára. A püspöki erdő hivatal a XIX. század elején többször felrója az egrieknek, hogy kevesen mennek ölfát vágni és távolról kell hozatni favágókat. 5. Az 1770-ben megjelent központi erdőrendtartás hatására a XVIII. század végén helyi erdővédő és erdőfelújítási javaslatok készülnek, illetve szabályozzák a favágás módját és rendjét: a) Megszabják a favágás és a kiszállítás terminusát, hogy ne akadályozza a sarj adást. b) A szálfákat a földhöz minél közelebb kell kivágni és nem 2-3 lábnyi magasságban. c) A kivágott erdőrészeket 6 évig tilalmazzák a legeltetéstől, hogy a marhák kárt ne tehessenek a fiatal hajtásokban. 47 HML. V-l/b. 222. CXXXIV.a. No. 810. 283