Agria 29.-30. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1993-1994)

Konferencia a Palócok I–IV. kötetek megjelenése alkalmából

Pesovár Ernő NÉPZENE ÉS NÉPTÁNC A PALÓC MONOGRÁFIÁBAN Az impozáns palóc monográfia népzenével és néptánccal foglalkozó fejezeteire tragikus árnyék vetül, tragikus körülmények között került sor e tanulmányok megjelentetésére és megírására. Borsai Ilonának ( + 1982) a népdalokat bemutató munkáját Kapronyi Teréz rendezte sajtó alá, a táncokról és táncéletről szóló részt pedig a Martin György ( + 1983) által felvázolt kutatási koncepció szellemében tanítványai, Nagy Judit és Pálfy Gyula írták. A két, egymást szervesen kiegészítő fejezet tanulságai is összecsengenek. Ilyen tanulság, hogy a palócvidék tánc- és zenei kultúrájában egyaránt a régi réteg emlékei alapján körvonalazhatók azok az etnikus jegyekre utaló vonások, melyek a sajátos történeti körülmények, történei fejlődés eredményeként váltak jellemzőkké. A népzenei hagyományból ilyenek a gyermek játékdalok egyes változatai, az ereszkedő vonalú, régi stílusú népdalok zöme, az egyik népszerű friss csárdás (Hej rozmaring, rozmaring.. .), továbbá a dudanóták regionális formái, valamint a menyasszonyfektető gyertyástánc dallama. A tánchagyományban az utóbbival összefonódó rituális táncot tekinthetjük a régi réteg egyik képviselőjének, mely elsősorban a nyugati palócterületen maradt fenn, s egykori szélesebb körű, a keleti palócoknál is feltételezhető életére a dallamtípus változatai alapján következtethetünk. Emellett a pásztortánchagyomány és a női körtánc is a tánckultúránk régi rétegét őrző, a palócvidékre jellemző jegyekről vall. így az ügyességi táncokra (kanásztánc, söprűtánc) utaló szórványos adalékok mellett a magyar néptánc régi stílusának (a kanásztánc-ugrós stílusnak) egykori szerepét jelzi a juhásztánc eszközzel és eszköz nélkül járt szóló formája, valamint az ugyancsak eszközzel és eszköz nélkül járt páros változata. E tánctípusok regionális formái mintegy kapocsként kötik össze a nyugati és tiszai dialektust, és a Dél-Dunántúl tánckultúrájában már csak másodlagosan élő küzdő karakterű párosra vonatkozó ismereteinket gyarapítják. A kinetogrammal közölt juhásztáncot (I. sz. tánc) kísérő, dudán játszott dallamfüzér egyúttal jó kiegészítője a népdal fejezetnek azzal, hogy e dallamok gyakorlati alkalmazását is érzékelteti. A régi rétegbe tartozó és a középkori Európában gyökerező körtáncoknak a palócvidékre jellemző vonása, hogy a lépő és futó részből álló, klasszikus típushoz itt kapcsolódnak következetesen az új stílusú népdalok. A népzenénk újabb rétegével összefonódó, két részes karikázó árnyalatnyi változatai ellenére egységes a palóc tánckultúrában. Megerősíti ezt motívumkincsük, valamint a kör változó irányú forgásának általános érvénye. Néhány alkalomhoz kötött dallam a karikázókhoz kapcsolódó vonuló, játékos részeknél található a Mátyusföldhöz hasonlóan. Az északkeleti karikázónak a csárdással ötvöződő tendenciáját pedig pl. a tardonai karikázóban ismerhetjük fel. A népzenei fejezetben közölt új stílusú népdalok elterjedését gondosan összefoglaló jegyzetek alapján egyértelmű, hogy a palócvidéken is az országszerte megtalálható típusok változatai élnek. Árnyaltabbá csupán a kedveltségi mutatókat összegező falumonográfiák sora tehetné a felvázolt képet. A népzenéhez hasonlóan az új stílusú férfitánc, a verbunk emlékei is az országszerte jellemző, egységes stílusjegyekre utalnak. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a Barkó-vidék szólóban, csoportosan és párosan járt Vasvári verbunkja. Motívumkincsében még felismerhetők a régi és új stílus átmeneti jegyei, páros változata pedig a 36