Agria 29.-30. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1993-1994)
Konferencia a Palócok I–IV. kötetek megjelenése alkalmából
csárdás kialakulásának előtörténetére, korai periódusára utaló fontos adalék az Ecsediláp környéki magyar verbunkokhoz hasonlóan. Az új stílusú párostánc, a csárdás, a keleti palócoknál a felső-Tisza-vidéki csárdással rokon, amennyiben a lassú és friss itt is stiláris egységet alkot rokon vagy megegyező motívumkincsével. Ezzel szemben a nyugati palócok csárdásában a lassú rész az országszerte elterjedt kései, egyszerű forma, a friss pedig olyan forgós-mártogatós csárdás, mely a nyugati dialektusra jellemző, és a csárdást megelőző páros emlékeit őrzi. Annak a Kárpát-medence népeinél megtalálható forgós párosnak a vonásait, melynek összetevői a legkomplexebb formában a palócvidéken élnek. így a bevezető és pihenő lépő formula, a zárt összefogódzás, a mártogatással ötvözött forgás, a nő emelése és eldobása, valamint a kifordulással járt csalogatás mozzanatai ilyen egységben a palóc csárdásra jellemzőek. A két dialektus jegyeit ötvöző palóc tánckultúra egységes vonásaként emelhetjük ki azt, hogy a régi és új stílusú táncokban egyaránt az egyszerűbb változatai jelennek meg a tapsos-csapásoló formuláknak, melyek elsősorban nyugati dialektusra jellemzőek. Zenének és táncnak a népéletben betöltött szerepéről teljes értékű képet a monográfia lakodalom, szokás, dramatikus- és gyermekjáték fejezetei adnak, s ez a szerkesztést dicséri. Sajnálatos viszont, hogy a hangszeres zene nem kapott helyet az összegezésben. Ez jelentős mértékben gazdagíthatta volna a néptáncra vonatkozó ismereteinket, kiegészíthette volna a tánctípusok egykori szerepére, elterjedtségére utaló adatokat. Önmagában olyan kiemelkedő prímásegyéniségnek a bemutatása is sokat ígérő lehetett volna, mint a balassagyarmati Bárányi Dezső (Rekedt), akinek repertoárját Lajtha László megörökítette. A népzenével és néptánccal foglalkozó tanulmányok híven tükrözik a két terület szakszerű kutatásában meglévő fáziseltolódást. A szakszerű népzenei gyűjtés egy évszázados múltjával szemben az ilyen jellegű módszeres tánckutatás mintegy négy évtizede folyik csupán. Emellett az éneklő készség életerősebb, mint a táncot tovább éltető mozgáskultúra. A népdalok zárt formák, így a hagyományos előadásmód megkopása után is viszonylag hű képet adnak az egykori dallamkincsről. Ezzel szemben a tánc megformálására a rögtönzés a jellemzőbb, tehát az előadókészség hiányával már csak egyes elemei, töredékei ismerhetők meg az egykori hagyománynak. A gyűjtések tapasztalata az, hogy az ötvenes-hatvanas években készült filmek még ezt a generációt örökíthették meg, mely az egykor kiművelt tánckészség birtokában idézhette fel a hagyományt. A későbbi felvételek - néhány kivételtől eltekintve - már csak a tradíció visszfényeként rögzíthették az egykori tánckultúra emlékeit, s a módszeres palóckutatás tervezése sajnos már erre az időszakra esett. Egyúttal úgy tűnik, hogy a tánchagyomány a palóc vidéken már a két világháború közötti időszakban is háttérbe szorult. Erre utalnak a palócságot képviselő gyöngyösbokrétás együttesek műsorai, melyek elsősorban a dalok, szokások és a viselet bemutatásával arattak sikert. A kutatás és a hagyomány életének a körülményei is meghatározó szerepet játszhattak abban, hogy a daltípusok bő tárházát bemutató, az egyes dallamok történeti adatokkal is hitelesített elterjedéséről jó áttekintést adó népzenei fejezettel szemben elnagyoltabb a tanulságokat tömören összegező néptánc tanulmány. 37
