Agria 29.-30. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1993-1994)
Konferencia a Palócok I–IV. kötetek megjelenése alkalmából
A palóc vidéken használt festett bútorokról a múzeumokban őrzött darabok és bútorfestő központok elemzése révén kapunk képet. Izgalmasnak mondható vállalkozás, ahogyan Csilléry Klára a múzeumi bútordarabokról följegyzett adatok és a bútorfestő központok - Komárom, Vác, Szécsény, Miskolc - stílusának ismerete alapján megrajzolja egy-egy központ asztalosságának kisugárzó körzetét. Szerteágazó tárgygyűjtési tapasztalat és utolérhetetlen tárgyismeret'összegeződik fejtegetéseiben. Egyes bútordaraboknál pl. az asztalnál, a tékánál sok még a hiányzó láncszem, a földerítenivaló, ezért gyakran fogalmaz föltételes módban. Amíg vannak a tárgykörben föltáratlan területek, ez természetes. A tudományt épp az viszi előre, hogy itt a kutatás hiányaira fölhívja a figyelmet. A tanulmány befejező részében azokat az áttört díszű lócákat, székeket elemzi, amelyekhez a köztudatban a „palóc bútor" elnevezés tapadt. A legkorábbi csuklós támlájú pad a palócoknál egy 1879-ben készült darab, mely a II. világháborúban elpusztult, csak fényképről ismerjük. Ennek az ülőbútornak az európai történetét és magyarországi elterjedését is Csilléry Klára tárta föl a 70-es évek elején. Az áttört és figurális díszű bútor a Palócföldön sem volt általános, a legtöbb példányt a Karancs vidékéről ismerjük, ahol készítői főként pásztorok, uradalmi cselédek és kerékgyártók, erdőkerülők voltak. A szórványos följegyzések azt sejtetik, hogy ezeket a bútorokat leginkább a faragókhoz közel élő pusztai emberek igényelhették. Számos bútornak az alkotója is ismert, ami Csilléry Klárának alkalmat ad arra, hogy néhány faragó stílusát, figurális díszeit elemezze. A palóc népcsoport gazdasági épületeit Selmeczi Kovács Attila jellemzi, aki a hetvenes években több tanulmányban és önálló kötetben dolgozta föl az észak-magyarországi csűrös építkezés és gazdálkodás hagyományait, így a vizsgált tájon kiterjedt terepmunkára és széles szakirodalom-ismeretre építkezhetett. A terület gazdasági építményeit az épületféleségek szerint veszi számba és szándéka szerint elsősorban a morfológiai és a funkcionális vonatkozásokra figyel. Tanulmányát a népi terminológia gondos rögzítése és körültekintő társadalomnéprajzi szemlélet jellemzi. Rámutat pl. arra, hogy a 19. század végétől - különösen az iparosodó vidékeken - a kétlaki parasztok portáin elszaporodtak a vagyont reprezentáló terjedelmes csűrök és pajták, amelyek eleve kihasználatlanok maradtak, inkább építtetőik társadalmi presztízsét jelképezték. Gondosan elemzi a parasztgazdaságok legfontosabb melléképületének, az istállónak a beosztását, használatát, az állatok etetését és az istállóbeli életet, a férfiak hálóhelyét. Új fejleményként említi a füstölőket és az 1930-40-es évektől elterjedt, különálló nyárikonyhákat. Sertéstartásra Észak-Magyarországon általánosan elterjedt a gerendavázas, zsilipek falú faépítmény, melyet disznóól, hidasól, hidas néven említenek. Készítőik képesítés nélküli paraszt faragók, faragó specialisták voltak, akiktől néhol barkácsoló parasztok is elsajátították a zsilipéit építmények készítését. A kutatott tájon a Heves megyei Váraszó volt a legjelentősebb faragó központ, amelynek parasztácsai sok faluba készítettek hidasólakat és csűröket. A Magyar Néprajz fafeldolgozás fejezetéhez számomra, többek mellett, Selmeczi Kovács Attilának az Észak-Magyarország csűröket és hidasólakat építő parasztácsok munkáját leíró tanulmánya nyújtott alapot. Ha a palóc népi építkezést és bútorkultúrát feldolgozó három tanulmányt együtt kell mérlegre tennem a bevezető szempontjai szerint, azt mondhatom: a korábban fölhalmozott és a saját maguk föltárta ismeretanyagot mind a hárman magas szinten összegezik. Csilléry Klára az egyes bútordarabok széles, művelődés- és művészettörténeti összefüggéseket föltáró elemzésével kutatásmódszertani példát nyújt. Selmeczi Kovács pedig a hidasólat és csűrt építő parasztácsok szerepének kiemelésével ad újat. A palóc műveltségi csoport sajátos jegyeinek föltárásához Bakó Ferenc nyújt legtöbbet - részint tárgykörének, részint helyzetének köszönhetően, hiszen évtizedeken át a tájban élt és a monográfia szerkesztését is ő látta el. Mind a három tanulmány modell értékű más régiók, illetőleg néprajzi csoportok tematikus földolgozásához.
