Agria 27.-28. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1991-1992)

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál

jenek. A második vadkacsanemzedéket már nem kell annyira őrizni, mert a madarak a bő táplálástól elnehezednek, rosszul repülnek és kereszteződnek a szelíd kacsákkal. A Debrecen környéki erdőkben meghúzódó tanyák udvarán még 1990-ben is tartottak lenyírt szárnyú vadkacsákat, amelyeket összeszedett tojásokból keltettek ki vagy fiatalon megfogva neveltek fel (3. kép). A Bodrogközben fűzfákra, korhadó fatörzsekre méternyi magasságra gyékénykosarat tettek s így szoktatták a vadkacsát állandó tojásrakó, fészkelő helyre. A vadmadarak tojásának gyűjtése Észak-Európában (skót partok, Norvégia) jelentős. Az észtek, finnek, lappok, zűrjének, az obi ugorok mesterséges odúkat (4. kép) raknak ki a madaraknak, hogy tojásaikat onnan elrabolhassák. Ezt a szokást már a finnugor időkben ismerték. Nálunk a tojásgyűjtés ősi finnugor hagyomány. Uráli eredetű mony szavunk eredetileg vadmadár, vízimadár tojást jelenthetett (vö. fúmony 'vadréce tojás', fúmonyáz 'vadréce tojást keres'). Uráli eredetű varjú, fogoly, finnugor lúd, fajd, vöcsök, ugor hattyú, fú szavaink illetve ezek eredeti jelentése a vadmadarak világának gazdag ismeretére utalnak s nem rekeszthetők ki annak a tevékenységi körnek a néprajzi vizsgálatából, amelyhez a tojás gyűjtése, felhasználása tartozik. A Kis-Balaton, a Velencei tó mentén s más dunántúli nádas területeken összeszedték a függőcinke (fügemadár, sárgelle, sárvéhely, Remiz pendulinus) fűz- és nyárfabarkából, a gyékény pelyhéből összeszőtt fészkét s télen kapca helyett a csizmába használták. Tették a fészket reumás testrészre, fájó mellre, amelyről korai orvosi könyveink is megemlékeznek (1761). A fészek gyógyszer a lengyeleknél, oroszoknál, mongoloknál. Szórványosan gyűjti a falusi nép az ehető csigát (Яс/á-speciesek). Beregben a csigát meleg vízbe teszik. Ekkor kijön a héjából és tejföllel leöntve megsütik. Az Ormánságban századunk elején a kanászok forró parázson sütik a csigát. Göcsejben a tojással sült csiga a tojásos gágyilló. Tudjuk, hogy Berzsenyi Dániel birtokán tenyésztette az ehető csigát. Valószínű, hogy a csigacsalogató magyar, német, szlovák, szerb stb. gyermekversek ősi soron varázsversek voltak. Azért hívták ki a csigát a házából, hogy elfogyasszák. Az Alföld mocsaras területein még a 18. században, de később már mind kevésbé fogták a teknősbékát (Emys orbicularis) s a földesuraknak beszolgáltatták. Csökmő 1760 körül 200 teknősbékát szolgáltat be az uraságnak. Biharban a jobbágyoknak teknősbéka tavat is kellett tartani. Az egyik konyári lakos tenyésztette is. Ha Biharban nem volt elég teknős, akkor Beregből szerezték be. A bihari Derecskéről és környékéről 1777-ben 1700 darab teknőst szállítottak az Eszterházy hercegek kismartoni asztalára. A parasztság csak helyenként fogyasztotta. A bácskai juhászdal is az urak ételének mondja: Ha megfőzöm bográcsos ebédem, Úgy viszem a számadó elébe, Úgy jólakok krumplis tarhonyával, Mint a báró tekenyős békával. A pásztorok a teknős páncélját karikásnyelek és botfejek berakásos díszítéséhez használták. Ma Beregben az eleven teknősbékát a disznók moslékjában tartják, hogy az állatok meg ne betegedjenek. A teknőspáncél népi gyógyszer is. Ezzel kenik meg a fájós torkot, a tehén beteg tőgyét. A néphit szerint a teknősbéka abból az asszonyból lett, aki Jézustól megtagadta a szépen sült kenyeret, a kenyérrel a teknő alá bújt s ezért Jézus teknősbékává változtatta (Göcsej). Az aetiológiai monda változata a németeknél, a szerbeknél is ismert s Cantimpré Th. Bonum universale de apibus című 13. századi munkájában is olvasható. 3. §. Folyók mentén, mocsarakban, a rét ombolyos vizében szegényebb emberek rendszeresen szedték s helyenként ma is szedik, gyűjtik a piócát vagy nadályt (Hirudo medicinalis), amelypiánc, pihóka, piuka, vérszívó néven is ismert. Nadályszedők voltak 307