Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Bóna István: Szabó János Győző (1929–1986)

vallva ma sem tudom, miket hallgatott akkoriban, valószínűleg mint a szabadbölcsészek többsége: mindenfélét. A régészet berkeiben ismeretlenül, eleinte észrevétlenül tűnt fel 1949 tavaszán, ami akkoriban korántsem volt ritka vagy szokatlan. Az 1949 februárjában induló első „reform" ugyanis egy akolba terelte az addig különböző tanszékeken működő ősrégészeket, római és klasszikus régészeket, valamint a művészettörténészeket és néprajzosokat, azzal a szent hevülettel, hogy ebből a masszából mindenféle múzeumi tudományhoz egyaránt értő „muzeológusokat" próbáljon képezni. A vegyes, kezdetben egymást alig ismerő gyülekezetet a reform első évének kikiáltott fél évben erősen felemelt óraszámban „egyetemes régészettel" és „egyetemes néprajzzal" öntötték nyakon, egyéb kötelező műveltséggyarapító tárgyak (pl. egyetemes irodalomtörténet) mellett. Az (elméletileg) az emberré válástól a népvándorlás korig terjedő régészeti népművelést hetente két ízben vagy 5 órában kellett hallgatnunk. Hallgatnunk, mivel az előadás egy özönvíz előtti masinával könyvekből igyekezett képeket vetíteni, olyan fényerővel, hogy csak teljes elsötétítés esetén lehetett valamit látni az első két-három padsorban. Még sötétebb lett - teljes sötétség óránként tíz-tizenötször - amikor későn jövő lopakodott be, s akarva-akaratlanul kirántotta az ajtó mellett magasan bedugaszolt villanyzsinórt. Már legalább egy hónapja tartott ez a bohózat, amikor egyik barátom különös emberkére hívta fel a figyelmem. Nagyon kényelmetlen helyzetben az egyik fekete függöny mellett kuporgott s egy piciny résen át beengedett fénysugár mellett megállás nélkül jegyzetelt. Magam is észrevettem már előbb, nem lehetett nem észrevenni, de fogalmam sem volt, ki lehet. Csak az órára jött, az előadás végeztével mogorván és azonnal elviharzott. Azt hiszem, irigyeltük, egy ember, akinek jegyzete lesz . . . 1949 őszén valamennyien magyar néprajzosokká és művészettörténészekké vedlettünk egy teljes esztendőre - mi régészek a saját szakmánkat csak lopva, titokban mertük hallgatni. A kötelező kollégiumokat a mogorva kis ember is hallgatta, de nevét még mindig nem tudtuk. 1950 januárjában úgy adódott, hogy ki kellett költöznöm abból a Kinizsi utcai diákszobából, amelyet hárman hevesi egyetemisták béreltünk, s ezt hangosan elpanaszoltam az egyik déli szünetben. A kis mogorva ember váratlanul hozzámlépett, s nagyon kedvesen felajánlotta a náluk éppen a napokban megürült diákszobát. A Baross utca elején felszálltunk a 26-os villamosra, s végre megismerkedtünk. Kőbányán az akkoriban mindenkitől Liget térnek nevezett Zalka Máté téren szálltunk le, s még jó darabig kutyagoltunk a nem mindennapi nevet viselő Hölgy utcában, egészen a 38. számig. Utóbb kiderült, hogy ez csupán Szabóék „művészbejárója", dr. Szabó János földszintes családi háza valójában a vasút felőli oldalon, a Korponai utcában van. Apja ebéddel várta Jancsit, illetve Jancsikát, ahogyan otthon hívták, s természetesen engem is meginvitált. A második fogásra, a grízes tésztára ma is emlékszem. A diákszoba piciny volt, kisebb szobában se előtte, se azóta nem laktam, nem volt több 2x2 méternél s egy részét rézsútosan még egy padlásfeljáró is elfoglalta. Viszont nagy ablaka, központi fűtése és független, külön bejárata volt. Az árára már nem emlékszem, de alighanem csak képletes lehetett, többre nem nagyon futotta volna. Akkoriban abból éltem, hogy tanulóköröket, tanulócsoportokat vezettem s ezért kaptam vagy 150 Ft tiszteletdíjat. Este már ott aludtam, s ott is maradtam 1953. augusztus l-ig, három és fél évig. Gionival eleinte alig találkoztam. Reggelenként - tél volt - fekete, kopott svájci sapkáját mélyen a homlokába húzva elszáguldott, s többnyire csak késő este jött meg, ha lehet, még dühösebben. Apja nevetve magyarázta, hogy ez anyai örökség, anyja is mindig morcos, ha elmegy vagy érkezik. Szerencsére mindkettőjüknél csak néhány percig tart s utána feloldódnak. Az igazat megvallva, az első hónapokban sokkal többször voltam együtt Jancsi bácsival, mint Gionival. Jancsi bácsi „B-listázott" (de ha csak ennyi lett volna a baj, jó lett volna!) BSZKRT főmérnök, meghurcolása és trombózisa után, állástalan volt, így rámaradt a „háziasszonyi" szerep. Főzött, mosott, takarított. 10 I