Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Bóna István: Szabó János Győző (1929–1986)

Hétvégeken Gerbeaud-szeletet sütött, a kisült tésztalapot vonalzóval a kezében, mérnöki precizitással szeletelte fel - volt Gioniban apai örökség is! Tanárnő anyja gimnáziumban tanított, nővére odakerülésem idején szigorló orvos volt. Végzés után berántották katonaorvosnak, ahonnan gyermek szakorvosi képesítéssel sikerült megszabadulnia. Őt még kevesebbet lehetett látni, korán elment, s mindaddig, míg egyáltalán hazajöhetett, még később érkezett, mint Gioni. Gioniról eleinte változatlanul keveset tudtam. Pedig ha megjött, s kiszabadította magát a fejére húzott svájci sapka alól, s szobájába rejtette tömött, rozoga táskáját, egyre gyakrabban berontott hozzám s beszámolt aznapi nagy felfedezéseiről, amelyeket az Eötvös Kollégium könyvtárában tett, oda rohant reggel, onnan jött meg éjnek évadján. S ahol mindent olvasott: filozófiát, történelmet, irodalmat, nyelvészetet. Vérbeli filosz volt, de még mindig nem döntötte el önmagában, mi lesz belőle. Szemben velem, aki megátalkodott régész voltam, s régebbi barátaim is a régészek közül kerültek ki. Szóval, ő rontott be hozzám, mivel fordítva alig volt lehetséges, nem túl nagy udvari szobájában három év alatt talán háromszor fordultam meg. Az a gyanúm, még mindig többször, mint a szülei vagy a nővére - anyja néhányszor az én közvetítésem kérte. Gioni rettegett, hogy könyveit, jegyzeteit „takarítás ürügyén" összekuszálják, elhányják, emiatt szigorúan önmaga számára tartotta fenn szobája rendben tartását. A többit el lehet képzelni . . . Mulatságos volt, ahogyan peckesen, hátravetett fejjel járt vagy inkább rohant, legalábbis addig, amíg meg nem tudtam az okát. Alacsony termete nagyon bántotta, a természet igazságtalanságának érezte, alighanem joggal. Mesélte, hogy Pannonhalmán III-IV. gimnáziumban még a legmagasabb volt az osztályban. Mire eljött onnan (1947ben), már a legkisebb volt, osztálytársai mind elhagyták. A ritka pechek egyike, olyan, ami alighanem csak vele fordulhatott elő . . . Az 1950. évi szigorlatokon megbukott a „reform" első változata, ősztől kezdve ismét szétváltunk régésszé, művészettörténésszé, néprajzossá. De hogy a vonal ki ne bicsakoljék túlságosan, arról a reformerek legalább névleg gondoskodtak. Létrehoztak valamit, ami csak távolról emlékeztetett a korábbi régészetre: az „őstársadalom", a „rabszolgatartó társadalom" és a „feudalizmus" szakot. Az „őstársadalmak" fogalmába az ősrégészetet és a mai népvándorlás kori régészetet vonták össze. Meg minket kettőnket Gionival, mivel III. éves ebből az állatfajból nem akadt több. Az 1948-as évfolyam ugyanis erre az időre jóformán teljességgel elvérzett, a 16 I. évesből, akikkel kezdtem, egyedüli régész maradtam. Ilyen körülmények között a mindössze fél évvel később hozzánk csatlakozott Gioni az őstagok közé számított. Régész évfolyamunk 1950-től ugyan kibővült egy Debrecenből felmenekült lánnyal és egy minisztériumból megszökött jogásszal, de ők „rabszolgatartók" voltak. Vagyis Gionival együtt mi voltunk hazánk első és utolsó „őstársadalmak" szakos régészei. Nem volna érdektelen kielemezgetni, miért éppen a centenáriumi évfolyamra járt rá annyira a rúd, hiszen az előző évfolyamok, az 1946-ban, 1947-ben beiratkozott régészek, 10-14 fős évfolyamok, többnyire simán végeztek, s az utánunk jövő 1949-es évfolyam is megúszta nagyobb veszteségek nélkül. Tévedés azonban azt képzelni, hogy mi, a véletlenül megmaradtak, jó fiúk lettünk volna. Gioni soha nem járhatott menzára, én IV. éves koromban kaptam meg ezt a kegyet. Az „őstársadalom (muzeológus)" szak egy esztendőt élt. Utolsó évünkben, 1951/ 52-ben még indexünkben is nevén nevezték a gyermeket: őskor-középkor szakot végeztünk, diplománkban is így szerepel. Addig azonban még sok víz lefolyt a Dunán. 1951 júliusában együtt kerültünk a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályára egy hónapos nyári gyakorlatra. Azt hiszem, egyetemista gyakornokra sem előtte, sem utána nem zúdítottak akkora munkát, mint akkor kettőnkre. Fehér Géza bácsi szobájában, a 11