Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Dankó Imre: A vízgazdálkodás és a népi építkezés összefüggései

Építéstörténeti adatokból tudjuk, hogy a tűztégla használata csak a legutóbbi időben terjedt el általánosan, akkor, amikor már nem beszélhetünk népi építészetről. A téglahasználatban különben ugyancsak szépen megmutatkozik az a gazdasági, társadalmi és kulturális tagoltság, illetve fáziseltolódás, ami egy-egy társadalmon belül fennáll. A népi építészetre a gyors készítésű, régebben talán helyben vert és égetett, alacsony hőfokon, nem alaposan kiégetett tégla használata a jellemző. A téglaépítkezésnél a falnedveződés szempontjából különbséget kell tennünk a falnedvesség és a falsalétromosság között. Voltaképpen ugyanarról a jelenségről van szó, azzal a különbséggel, hogy a salétromos fal nedvességében feloldódik a sárban, sárkészítményekben, téglában is található salétrom, és „kivirágzik" a falon. A salétromos falat kevésbé tartották az egészségre nézve károsnak, mint a közönséges nedves falat. Inkább a téglafalak salétromozódásával együtt járó tégla elmorzsolódásától, tehát az épület állagának erőteljes romlásától tartottak. Különben arra a tapasztalatra épülten, hogy tudniillik a tégla nehezebben nedvesedik és kevesebb vizet vesz fel, mint a vályog vagy egyéb sárkészítmények, terjedt el a XIX. század közepétől egyre gyakoribbá váló téglaalapozás, téglafundamentum építése. A korábbi ledöngölt agyag helyett a múlt század derekától kezdődően egyre több helyen építettek alapozást, ha nem is mélyet. Eleinte ezt a fundamentumot csak a föld felszínéig hozták fel, legfeljebb egy téglasort „ráadtak". Később, majd csak a századforduló táján kezdték a jobb, a nedveződésnek inkább ellenálló, úgynevezett magas alapozást csinálni. Ami abból állt, hogy az alapozást nemcsak a földfelszínig húzták fel, hanem 80-100 cm magasan, pár sor téglából. Aztán erre rakták a sokszor még vályogfalat, a téglával vegyes vályogfalat, a téglafalat. De még minden szigetelés nélkül. így keletkeztek a fal teljes szélességében felhúzott tégla (ritkán kő) alapzatokból a téglalábazatok. A tégla (kő) lábazatokat csak ritkán vakolták be. Általában szabadon hagyták, a téglaközöket szépen kifugázták. Azért is jártak így el, hogy az esetlegesen benedvesedő téglalábazat könnyebben kiszáradhasson. Az olyan esetekben, amikor a téglalábazatokat bevakolták és a lábazat elnedveződött, több-kevesebb idő után, a lábazatvakolatot lehántották, hogy a téglalábazat szabadon állhasson és jobban száradhasson. Magának a teljes téglafalnak a nedveződése általában kisebb volt, mint minden más kezdetlegesebb falé. A teljes téglafal legveszedelmesebb nedveződési formája a salétromosodás volt. Elsőrendűen olyan helyeken, ahol a talaj sok salétromot tartalmazott, illetve a készülő téglába salétrom került. Mint például Debrecen egész területén is.

39 Sokan vélekedtek úgy, hogy a téglafalakra került vakolás, bármily vékony réteg legyen az, viszi a vizet egyre magasabbra a falban. Minthogy a vakolatra nézve másként viselkedik a téglafal, mint a vályogfal, sokan úgy gondolták, hogy a váltogatott anyagú falazással - két sor tégla, két sor vályog - nemcsak olcsóbbá teszik az építkezést, hanem a falnedveződés ellen is tesznek valamit. Különösen ez utóbbi célt szolgálta az a ritka, igen kevés helyen alkalmazott kevert falazási mód, amikor is vályog-fa, illetve tégla-fa sorokat váltogattak egymással a falazásban. Ezekben a kevert falazási technológiákban fa alatt ép, jól kiszárított és legalább „kinagyolt" fagerendákat kell értenünk. A földes házak lepadolása is a ház nedvességének csökkentését szolgálta. Elsőként a konykaként használt helyiség alját burkolták részben vagy egészben, méghozzá „lapos kővel". Majd a múlt század eleje óta téglával. Míg a kövek nem nedveződtek, nem szívták magukba a vizet, vagy csak igen nehezen, kőfajtától függően, addig* a padoláshoz használt téglák felszívták a talajnedvességet és maguk is nedvesekké váltak. Ezért nem használtak aztán téglát a belső helyiségek, a szoba vagy a szobák padolására. A szobák lepadolásához általában fenyőpallókat használtak. A lepadolás megkezdése előtt a járószintet lemélyítették, száraz homokkal vastagon megszórták. A párnafákat 39. ECSEDI István 1938. 268