Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

rekek, s ha pokrócon jól megszárítják, összetörik s tőkekorommal végigsimogatják, hogy rágyújtáskor a szikrát jobban felfogja. Az anyókát majd lehúzzák érte a piacon, így egy kis pénz is áll többször a házhoz." Ezek mellett még számtalan vadnövény hasznát ismerték a kiskunsági puszták lakói. Az Alsóőrség vadnövényeinek felhasználásáról 1818-ban Zakál György a következőkben emlékezik meg: „Eörséghben mindennemű vad gyümöltsök a Lakosoknak hasznai, u. m. mindenféle makkok: töllmakk, bükkmakk, csupormakk, csermakk, gyertyánmakk, gubats, vad alma, vadkörtvély, mogyor. Idejárulnak még a vad Cseresznye a melly elég van az erdőkön és harasztokon, az eper a mely néha igen díszlik, a kökény, a melyből pályinkát főznek, tüske szeder, avagy vad rosa sat." „Sokszor tapasztaltam már - írja tovább -, hogy ezek a Természet Tanitványai (az őrségiek) akik magok szednek füveket és gyökereket, többet tudnak és tettek mint a leghíresebb Orv-mesterek, akik a füveket és gyökereket csak a könyvekből szedegetik ki . . ." 2. § Vad növényeket fogyasztottak ínséges esztendők idején. A tatárjárás után (1241) az elszegényedett nép tölgyfakércgből őrölte a lisztet, s a legkülönbözőbb vadnövényeket ette. 1718-ban Csíkszékbe Udvarhelyből hoztak cseremakkot, galagonyát, s a nép a megőrölt mogyorórügyet is fogyasztotta. 1719-ben a szegénység Csíkban, Gyergyóban aratásig fát, szalmát, rügyet, makkot és dögöt rágott, ették a vadrózsa termését, a labodamagot, az ecetnek megtört vadalma törkölyét, a nádgyökeret. Háromszéken (1719) törökbúza „torsájával, berkenyefának gyümölcsiből sült máléval .. . kételenittetnek magokat tartani". Az 1717-18. évi háromszéki aszály ínségclcdeleit a helybeli krónikás így énekelte meg: • Amely része pedig népünknek marada, Záldog héjjal, rüggyel s gyökérrel él vala, Vagy galagonyából gyúrt pogácsa vala, A laboda kenyér igen becsüs vala. Gáti István az 1785-1787. évi máramarosi éhség szörnyűségeit szintén versbe foglalta: A'mivel Máramasoba, élnek már az Emberek, A'ma, Korpa, Tsalán, Kotsány, Rügy, Fűrészpor Kenyerek. Eposzi méretű költeményében elmondja, hogy a lakosságot a tatárka (Fagopyrum tataricum) termesztése mentette meg az éhhaláltól. ' Erdélyben 1816-ban főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s az idevonatkozó rendelkezéseket az egyházi szószékekről is tudtára adták a lakosságnak. 1781-ben írja a pozsonyi Magyar Hírmondó, hogy a Tisza mentén a parasztok, csikósok és gulyások hetekig a Crambe tataria (tátorján) gyökértörzsével táplálkoztak. Diószegi S. szerint (1813) „eggyel húsz megéri egy nap". A botanikus Kitaibel Pál az Alföld különböző vidékén még temérdek tátorjánbokrot látott (1796, 1798). A virágzó növény a pusztákon úgy fehérlett, mint a juhnyáj. A bagotai legelőn az 1960-as évek elején két tő még tengődött. Az 1930-as években a Fejér megyei Nagyhalom puszta feltöretlen ősgyepjén az árvalányhaj társaságában néhány tő szintén meghúzódott. De még nevet sem adott a növénynek a puszták népe. A székelyek a múlt század végén is tisztelettel emlegették ezt a növényt, mert ínséges esztendőkben sok embert mentett meg az éhhaláltól. Napjainkban a növény (4-5. kép) kipusztulóban van, s csak a Mezőség néhány magyar és román falujában fogyasztják. A románok magját, gyökértörzsét, virágját összetörve a tüdőbajosnak adják. A múlt század elején (1810, 1831, 1832) a szűk gabonatermés miatt az Alföldön a gyékény (Typha latifolia) gyökértörzsét nyersen, sütve ették, és lisztjéből lepénykenyeret sütöttek. 1863-ban a Nagykunságban a 167