Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

tölgyfa megőrölt kérgét ették, amelyet Erdélyből hoztak. Fontos táplálék volt ínség idején az Agropyron repens (tarack) gyökerének lisztje. ínséges esztendőkben a Szilágyságban a megőrölt tölgymakkot kukoricaliszttel összekeverve lepénykenyérsütéshez használták. A tölgymakk lisztjének keserű ízét forró vízzel kilúgozták. A Tudományos Gyűjtemény 1817-ben hosszan ismerteti azokat a növényeket, amelyekből „gabona-szükségben" kenyér vagy egyéb tápláló étel készíthető. Nemcsak a kölest, a pohánkát, a kukoricát említi, hanem a vad kásafüvet, a tarackbúzát, a szulák és porcsin magját, a kolonczos bajnóczát, az erdei súlyfüvet, a mannafüvet. Elmondja a szerző (Forgó Gy.), hogy a kosborfélék leforrázott gumói is fogyaszthatók. A különböző vadnövények, mint ínségeledelek, Európa-szerte ismeretesek voltak. A lengyeleknél ették az összezúzott mohát, a tarack gyökerét, egy páfrányfélét. A moldvai románok az 1795. évi éhínség idején szilfakérget fogyasztottak. A gabonaszűkében lévő trencséni szlovákok aratás előtt zabliszttel és tejjel összefőzött csalánés vadmustárlevelet ettek. Az első világháborúban katonai hatóságok, gazdasági intézmények adtak ki olyan röpiratokat, tájékoztatókat, amelyekben vadnövényeket ajánlanak táplálkozásra. Egyes vadnövényeket a közelmúlt szibériai lágereiben is fogyasztottak ír erről regényeiben Szolzsenyicin A. is. Az orosz internálótáborokba, bányákba 1945-ben gonosz módon elhurcolt hazánkfiai szörnyű emlékei közé tartozik a különböző füvek, a csalán fogyasztása (Forrás 1989.12). Az ínségeledelek egy része a prehisztorikus idők táplálkozásának maradványa. 3. § Az Alföld pásztorai még 60-80 esztendővel ezelőtt is sokféle liszttartalmú gumót, gyökeret fogyasztottak, amelyek náluk a kenyeret helyettesítették. Ilyen gumók, gyökerek voltak a bengyele-fé\ék (Typha latifolia, Typha angustifolia, Butomus umbellatus, Bunium bulbocastanum, Alismaplantago, Bolboschoenus maritimus, Sagittaria sagittifolia, Phragmites vulgaris). Ezek a népnyelvben ázsdó, bakács, böndő, bösövény, cötke, csella, elecske, juhászmogyoró, tukorca, zsiók, zsiku, stb. néven ismeretesek (6. kép). Etimológiájukat sajnos nem ismerjük. A palóc és székely pásztorok napjainkban is sok erdei gyümölcsöt, bogyót fogyasztanak. A Hargitában a székely juhászok ősszel olyan helyek felé terelik nyájukat, ahol érik az áfonya (Vactinium myrtillus, Vaccinium vitis idaea). Az ehető vadnövények így befolyásolják a pásztorok vándorútját. A hazai magyar néprajzi megfigyelések is igazolják, hogy a pásztorkodással együtt jár különböző növények gyűjtése. A pásztorok a hús, a tejtermékek fogyasztását vadnövények fogyasztásával egészítik ki. De gyűjtenek különböző növényeket állatgyógyításhoz és tej oltáshoz is. Ezt tapasztaljuk Európában a román, a hucul (ukrán etnikai csoport az északkeleti Kárpátokban) pásztoroknál, Ázsiában a kalmük, a burját-mongol, karagasz, szamojéd stb. pásztorkodó törzseknél is. A lappok vándorútját egy Rumex-species (sóska) befolyásolja. A rénszarvastenyésztő lappok Finnországban a XVIII. század közepén nyáron a tengerpartnak azt a részét keresték fel, ahol a Rumex bőven termett. Valószínű, hogy egyes ehető növényeket a pásztorok is terjesztettek. A Crociris iridiflorusTÔ] (Crocus bánaticas) írják, hogy gyökere ehető, s a Crocus balcanieus-szvA (balkáni sáfrány) együtt Erdély déli és délnyugati részén csak ott fordul elő, ahol a balkáni vándorpásztorok megjelentek. A szlavóniai sertéskondákat terelők révén juthatott el a Bakonyba s a román juhászok hozhatták a szatmár-beregi síkságra. 4. § A XIX. század végéig az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, a Nagy- és Kis-Sár.réten - a földművelés és állattenyésztés mellett - a mocsaras területeken egy komplex növénygyűjtő-vadász-halász életforma volt ismeretes. Az életformát 'apákászok közössége képviselte (7-10. kép). A púkászokíü a magyar néprajz számára Havas Sándor fedezte fel, aki a Vadász és Versenylap 1858. évi kötetében sárréti vadászatáról közöl leírást, s hosszabban megemlékezik az őt kalauzoló pákászokról is. „Pákászoknak a sárréti tősgyökeres magyar nép azon embereket nevezi — írja -, kik folytonosan a réten és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár. 168