Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Korompai János: Egy év Gárdonyi életéből (1907 – az Isten rabjai éve)
ziája szárnyalásának. - Szüntelen kell a lelkünket vizsgálnunk. A delfi jósház homlokirata bölcs intő! A tökéletesedés útján az haladhat biztosan, aki a gyeplőt éber vizsgálattal tartja mindig a markában..." Az ebben a borítékban talált cédulák között a legrégebbi 1899-ből, a legutóbbi 1917-ből ered. 1907-bőí három cédula van közöttük: január 28., február 13-14. és május 16. keltezéssel. Máshonnan is kerültek elő álomlátásról szóló cédulák, sőt egy tíz oldalnyi naplótöredék is, amely ilyen feljegyzésekből áll. 15 A január 28-i álomjegyzet szövegét terjedelme ellenére ideiktatjuk, mert jó példa a különös anyaggyűjtésre. „1907. 1. 28. Osztrák katonaság táboroz Egerben. Az én hazámba is telepedett 4050. Az udvaromon fegyver-gúlák. A páston is katonaság sokadoz. A családomból magam vagyok a házban. Déli egy óra tájban hozzám lép egy 25 éves forma, szőke és teltképű hadnagy és azt mondja magyarul: - Parancsot kaptam arra, hogy önt agyonlövessem. - Miért? - kérdeztem megdöbbenve. - Az nincs a rendeletben. Bizonyára az osztrákellenes érzelmeimért, - gondoltam. Egy percig szótlanul néztem magam elé. Aztán ismét a tisztre: - Rögtön meg kell ennek történnie? - Nem, - felelte a tiszt, - az óra nincs meghatározva, de a mai délután folyamán meg kell történnie. A tiszt szemében és hangjában emberséget éreztem. - Uram, - mondottam neki, ha ez a rendelet megmásíthatatlan, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ne állítson a falhoz, se egyebüvé, hanem én itt fogok járkálni az udvaron: szeretném, hogy ne tudjam azt a pillanatot, amelyben agyonlőnek. A tiszt némán bólintott és dolgára ment. Én az udvaron maradtam nyomottan, nehéz töprengések között. Április végi, napos enyhe idő. Az ég kissé felhős. Azon gondolkodom, meg lehetne-e valahogy szökni? Körülnézek. Mindenfelé tétlenkedő katonák, idegenek, közömbösek. A kertem minden oldalán látok egy-két katonát. Nem lehet kimennem. Ha még egy éjszakám volna, talán meg lehetne próbálni a sötétben, de akkor is bizonyára lelőnének. A hadnagy elment valahova, tehát van egynehány órám. De meg kell halnom, az kétségtelen. Föl és alá jártam az udvaron. Kabát nem volt rajtam. A dolgozószobám előtt ott látom a méhesbeli szalmaágyat. Hosszában van elnyújtva. Fáradtságot érzek. Lefekszem rá hanyatt. Kezem a mellemen van összekulcsolva. És gondolkodva nézek a fehér felhőkre. Amint így fekszem, hallom, hogy susognak és csörög a puska, - tőlem valami húsz-huszonöt méternyire. Nem merek mozdulni, mert átérzem a pillanatot, hogy a hadnagy visszatért, s ezt a helyzetemet választotta a kivégzésre. Mellig valami fehér pokróc takar. Csak a fejem van szabadon. Tehát mind a fejemre céloznak. S nem merek arra fordulni, nehogy épp a szemem közé lőjjenek. Abban a pillanatban ropogva sülnek el a fegyverek. Egy csomó golyó undok süvöltéssel vág el az orrom előtt. Egy se talált. Hallom a hadnagy dorgálását. -Ti ketten gyertek, - szólt hozzájok. S alig öt méternyi közelségre állít két buta arcú fiatal katonát. Én lehunyom a szememet. Hallom mint kattan a fegyver kakasa. A mellem újra elnehezül. Két durranás is egymás után. Az első a fejem tetejét horzsolja, és érzem, hogy sebet okoz. A második az orrom fölött csap el. - Irgalom istene! - fohászkodom magamban. Meddig fognak ezek gyötörni engem? S míg fél szemmel azt vigyázom, hogyan ront végre egy golyó a koponyámba, egyútal ezt gondolom nagy-gyötrődve: - Hányszor álmodtam szörnyűségeket és felébredtem rá, de bár a jó Isten ez egyszer engedné, hogy ebből a szörnyűségből is úgy ébredjek, mintha álom volna. 15. Az egri gyűjteményben ltsz. 73. 6. 3. 549