Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Novák László: Kertes települések az Alföld északnyugati területén

Az Alföldön a külterjes állattenyésztés, majd monokultúrás földművelés az alapképlet, míg a dombsági és hegyvidéki tájakon az erdő a fontos gazdasági ágazat (ez határozza meg az állattartás jellegét is, fogyasztásával, irtásával a földművelés terének kitágítása valósult meg). Itt nem alakulhattak ki kertségek, mégha elkülönültek is a csűrök, pajták a lakóháztól, könnyítve a közlekedést, gazdasági munkát (pl. cséplése a csűrökbe hordott gabonának), s nem utolsósorban csökkentve a tűzi veszedelmet. A kertség alföldi jellegre vall: a síkvidéken kevésbé korlátozódott a megtelepülés lehetősége. Főként a kezdeti gyérebb népességszám tette lehetővé a lakóházak rendszertelen felépítését szabálytalan, illetve pontosan le nem határolt területen halmazszerűen, s tette szükségszerűvé a nagyobb helyigényű gazdasági terek kialakítását a lakóháztól távolabb: ezek az aklok, akolkertek, istállóskertek, szálláskertek, ólaskertek szerte az Alföldön. A magasabb, tagoltabb, térszínen erre nem adódott lehetőség. A patakvölgyekben meghúzódó falvakban gondosan kellett gazdálkodni a hellyel: a szükség teremtette meg a szalagtelkeket, ahol a lakóházak, épületsorok jelentették a telekhatárt is egyben, s ha a gazdasági szükséglet megkövetelte, jelöltek ki helyet távolabb a nagyobb gazdasági építményeknek, szabályos telkeken („kétbeltelkűség"), vagy csoportos elrendeződésben (megosztott települések). A gazdasági kertek tehát szerves tartozékai az alföldi településeknek. Nemcsak a településközpont funkcionális megosztódását jelentik ezek a kertek, hanem egészében, az egész hagyományos agrártermelés üzemszervezeti tagolódását is jelenthetik. A határ távolabbi részein, a közeli-távoli pusztákon is a gazdálkodás (légyen az állattenyésztés jellegű, vagy földművelés dominanciájú) szükségletei létrehoztak kerteket, ahol az intenzívebb gazdálkodás összpontosulhatott (szántóművelés), s helyet kaphattak ott a rakományok, s szükségleteknek megfelelően ideiglenes lakóhelyek is. E gazdasági üzemhelyek a mezei kertek, szállások, s a későbbi tanyák. 2. GYÖRFFY István tudományos felismerése az, hogy a nomád ázsiai népek települési sajátossága a településközpont funkcionális tagolódása lakóházakra, s azokat körülvevő ólakra.

2 E hipotézist részben a történettudomány is elfogadta,

1 azonban szükséges hangsúlyozni, hogy a honfoglalás utáni évszázadok magyar települési struktúrája direkt módon nem kapcsolható össze a nomád hagyományokkal.

4 A vita kiszélesítése e vonatkozásban eredményre nem vezethet, hiszen egzakt adatok hiányában nem ismerhető meg a XI-XVI. századi településszerkezet. A vitára való affinitás nagy eredménye viszont az, hogy egyre szélesedett az Alföld település-állományának kutatottsága, értékes adatokkal bővült a funkcionálisan megosztott települések kutatási anyaga. Ha nem is tételezhetünk fel kontinuitást a nomád és a későbbi magyar kertes település-szerkezet között (ez azért is természetes, mivel a nomád gazdasági struktúra már nem jellemezhette a Kárpát-medencében megtelepült, állandó települést létrehozó, más körülmények között gazdálkodó magyarságot), azonban formai hasonlóság ténye mindenképpen fennáll, ami sok vonatkozásban utal a korábbi időszak struktúrájára. E vonatkozások között elsőként szükséges megemlíteni a hasonló földrajzi közülményeket. a táji adottságot, mint amilyen az ázsiai sztyeppéken, s a Kárpát-medence síkságán, az Alföldön volt. Ebből következően bizonyos gazdasági közös vonások is kiemelhetők, főképpen az állattenyésztés összefüggésében. Miként az agilok, aw/ok, úgy az aklok, ólak, ólaskertek, szálláskertek esetében ez az állattartó jelleg domborodik ki, hiszen ott 2. GYÖRFFY István 1926/a.; GYÖRFFY István 1943/a-b. 3. SZABÓ István 1971.7-35. 4. A kérdéssel kapcsolatban vö. HOFFMANN Tamás 1975.; HOFFMANN Tamás 1986.; SZABÓ László 1986. 34