Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Hoffmann Tamás: A családi tűzhely
repekből van összerakva. 18 Ezek tehát már nem fürdőt fűtenek és nem is a padlófűtés berendezései, hanem a lakóhelyiség kályhái. Noha a nemesi udvarházak, a lakótornyok, a polgárházak, a lelkészlakok után a gazdagabb parasztházakban is állítottak már kályhát a XV. század második felétől kezdve az Alpok völgyeiben, a fűtésmód reformja nagyon lassan terjedt el Közép-Európában. Az Alpokban és attól északra a középkorban egyáltalában nem ment ritkaságszámba, ha egy földesúr udvarházának épületegyüttese több épületből állt, ezek között szárítóház és fürdőház is volt. Nagyon valószínű, hogy egyik-másik fürdőházban télen laktak is, mivel csak ezekben az épületekben tudták a kívánt temperatúrát biztosítani. Talán éppen az itt szerzett tapasztalatok szolgáltattak ötleteket a kályhák építéséhez. Ezt a feltevést persze nem lehet hiteles adatokkal ellenőrizni. Viszont valószínűleg ebben az időben még sokan vállalkoztak arra, hogy télen, illetve nyáron más épületben lakjanak. A nyári lakás és a téli lakás alternatívája mindenütt annak bizonyítéka, hogy egyrészt nem sikerült a nappali tartózkodás és az alvás terét elkülöníteni még egymástól, másrészt, hogy a fűtés és a főzés funkcionálisan sem volt különválasztható. További nehézségek is adódtak. A felsorolt megoldások legfőbb hibája ugyanis az, hogy voltaképpen kárba vész a hőenergia java része. Ennek ellenére csak keleten és északon (és talán az Alpok völgyeiben) törekedtek arra, hogy a tüzet be is fedjék, tehát kemencét építsenek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Európa többi részén a kemence teljesen ismeretlen találmány maradt. Ellenkezőleg: ezt az alkalmatosságot mindenütt ismerték, abban sütöttek (többnyire kenyeret), de csupán a hideg övezetben ragaszkodtak hozzá oly mértékben, hogy a lakást is fűtsék vele (s természetesen ami szintén gyakori volt: főzzenek benne). Ennek következtében a sütőkemence nyugaton és Közép-Európa egy részén, másrészt délen csaknem mindenütt a település közepén - sajátos építmény védelme alatt állt, a falusiak szokásjoguk íratlan szabályai szerint osztoztak használatában. Ugyanez a helyzet a földesúri majorokban is, ahol a cselédek szintén a közös használatú kemencében sütötték a kenyerüket. Ezeket az épületeket (a kemencével) gyakran építették távol a lakóháztól. Ebben alkalmasint az is szerepet játszott, hogy féltették a tűztől értékeiket. (A mezőgazdasági terményekből felhalmozott készleteket pl. mindenütt a lakástól és a tűztől távol raktározták el.) A mediterrán és steppei övezet kivételével (ahol a terményeket rendszerint földbe vájt vermekbe vagy földbe ásott edényekbe töltötték), mindenütt azon voltak, hogy a háztól viszonylag távol, egy nagyobb fedett kosarat vagy kast holmi állványra állítsanak és ebben tartsák a termést. Meglehet, hogy a gabona (és esetleg más élelmiszereknek) vermekben való tárolása orientális eredetű. Mindenesetre Európában a mediterrán tájakon és a Fekete-tenger mellékén már a prehistorikus időkben általánosan megszokott módszer volt. A vermeket (a délnyugat-ázsiai gyakorlattal megegyezően) nagyobb edényekkel helyettesítették, illetve a körte alakú vermet kitapasztották. Ezekben bort is tárolhattak, ahogyan ezt még ma is tapasztalni lehet pl. a Kaukázuson túli szőlőművelők házatáján. Délnyugat-Ázsiában és a görögöktől befolyásolt mediterrán övezet borgazdaságában beásták a földbe a nagyobb méretű borosedényeket (pithoi), aminthogy ilyenekben olajat, gabonát is tartottak. De legtöbbször- gabonaraktározáskor- beérték a vermekkel. Az antik agronómia Kappadokiában, Trákiában, Hispániában, Itáliában írja le használatukat. A régészeti feltárások megerősítik a filológiai adatokat. Nemcsak délen. A földbe ásott si18. FRANZ, 1969:14. skk.; HÄHNEL, 1975. 28
