Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Hoffmann Tamás: A családi tűzhely
répfazekakból rakott. Rájöttek ugyanis, hogy a forgástestek felületének nagy a teherbíró-képessége. Van arra is példa, hogy már a rómaiak építettek ily módon épületekre kupolákat. Később rájöttek arra is, hogy a cserépfazekak sora, ha azokból falat képeznek, sokszorosára növeli a fűtőfelületet, ami elősegíti a tüzelő-berendezés gazdaságos üzemeltetését. Az összes előnyöket felismerve terjedt el a középkori kolostorokban várakban és városházák épületeiben a kályha ősének tekinthető fűtőberendezés. Svájcban több lakótorony és várépület romjai között találtak olyan X-XII. századi maradványokat, amelyekből erre a fűtésmódra lehet következtetni. A ciszterciek württembergi apátságában (Maulborn) már a XII. században építettek ilyen építményt, s hasonlóval fűtöttek Schleswigben a Johanniskloster épületében is. A Lüneburg és Göttingen városházáján aránylag épen maradt a XIII-XIV. századi fűtőberendezés. 17 Ha ezeket összehasonlítjuk a nyílt tűzhelyekkel, illetve a kemencékkel, tehát mindazon megoldással, ami a „családi tűzhely melegét sugározta" a kontinens lakossága túlnyomó többségének otthonában, akkor be kell vallani, hogy még a középkor évszázadaiban sem lehet számottevő változásokról beszélni. A kemence (aminek szláv neve „kőből rakottat" jelenthetett és) eredetileg talán az orosz területeken melegített fürdőházat. Más volt a szerepe a szintén kelet-, délkelet-európai pecs-nek, a sárból tapasztott fűtő-, sütő- és főzőalkalmatosságnak, ami nagy fűtőfelületével vált ki a többi tüzelőberendezés közül. Hátránya volt azonban, hogy a tűz égéstermékei a házban maradtak. Valószínűleg éppen a füst volt a legfőbb oka annak, hogy a lakóépületekben a tetőtért és a lakótért nem is választották el egymástól, a héjazat tulajdonképpen a füst befogadására való volt. Nem tudtak mást tenni a házban, minthogy kereszthuzattal elűzték embermagasság feletti régióba a füstöt és a mérges gázokat. Meglehet, már a prehistorikus időkben is ezért használtak tűzgödröt a lakóépületben. A rómaiak találmánya, hogy a tüzet egy pincében rakják és a padlót, a lakás járófelületét fűtsék, voltaképpen szintén abból a kényszerből született, amit a füstelvezetés megoldatlansága dkozott. Minthogy a római kolóniákban sok kőépület épült, a gazdagabbak házaiban és a középületekben a pincéből fűtötték a földszinten található gőzfürdő padlóját, a szokás később is megmaradt, több mint fél évezreden át, az I. évezred második felében és még azt követően is vagy két évszázadon át csaknem mindenütt, ahol a feudális civilizáció kiépült, beérték az antik építészeti hagyomány alkalmazásával. Hogy ennek előtte a Como-tó partján valóban felhasználtak-e a VIII. században 250 csuprot - kályhaszemként - Liutprand longobárd király palotájában épített kályhához (miként erről egy törvény megemlékezik), vagy sem, az mellékes, s tulajdonképpen a történelmi mondák körébe tartozik. Ennél fontosabb, hogy a római építkezéseken (pl. Ravenna: San Vitale, Róma: Gordian villa) már használták a fazekakat boltozatok kiképzésére. Ezeket rendszerint spirálformában rendezték el, vagy a fazekakból alkotott koszorúkból bordákat képeztek, esetleg (harmadik megoldásként) a fazekakat centripetálisan illesztették egymáshoz. Ez az utóbbi bizonyult döntőnek a kályhaépítés későbbi gyakorlatában. Jóllehet a Szent Gallen bencés kolostora 937-ben bekövetkezett égésekor (amint erről IV. Ekkehard krónikája tudósít) egy szerzetes a tanulószobában az ott lévő kályhából kihulló izzó parazsat nem tudta eloltani, mégsem tudjuk meg, milyen volt a kályha felépítése, sőt még abban sem igazodhatunk el, honnan fűtötték ezt a kályhát. A XIV. század elején azonban már vannak olyan kályhaábrázolások, amelyekből Basel, Konstanz, Zürich egykori fűtőberendezéseire következtetünk. Itt hasáb alakú építményekkel van dolgunk, amelyeken kúp alakú fedő van, s mindkét idom cse17. FABER, 1957: 73.; TAUBER, 1980: 345. skk. 27
