Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

patak vagy tó vize jelentette számukra. Fenyőgerendákból ácsolt épületekben vagy veremházakban működtették a szaunákat. Ibn Masszudi, a X. század első felében élt arab geográfustól való a legteljesebb leírása a szóban forgó intézménynek. „Fürdőik nincsenek - mondja -; csak egy kis faházacskájuk van, amelynek hasadékait betömködik falevelekkel és mohával... egy kemencét is építenek a sarokba, s ezzel átellenben nyílást hagynak, hogy a füst eltávozzék. Midőn már bemelegszik, minden nyílást elzárnak és a házacska ajtaját is becsukják. Vizet is tartanak rocskákban; valamelyes vizet locsolnak az izzó kemencére, hogy gőz képződjék. Valamelyik közülük a kezében tart egy nyaláb száraz dudvát, amivel a levegőben magát csapkodja; ettől kinyílnak a pórusaik és testükből minden fölösleges eltávozik, patakokban csurog róluk az izzadság; egyiküknek sincs ezért rühe vagy fekélye, magát a fürdűházacskát „izba-nak nevezik." Ezzel majdnem egykorú Ibn Ruszta leírása, mely szerint „ebben az országban a hideg általános és erős, ezért a földbe egy vermet ásnak és azt fafedéllel befedik... és erre földet raknak, a férfi ide költözik családjával és visz magával tűzifát meg néhány követ. Ezeket mind a tűzbe veti, mígnem vörösen izzanak. Eddigre leég a fa is, vizet önt rájuk, úgy hogy gőz képződik és a ház bemelegszik. Most lehányják ruháikat és így maradnak ebben a házban tavaszig." Ehhez képest az antikvitás Dél-Európájában alapvetően más a kép. Itt az adatok városokból valók, ahol a fürdők fűtőberendezésein számos módosítást, újítást alkalmaztak. Ezek közül a legfontosabb az I. században feltalált padlófűtés volt. A rómaiak újítása szinte tökéletesen biztosítja az épület egyenletes temperáltságát, semmiféle káros égéstermék nem szennyezi a levegőt. De az ilyen építkezés nagyon költséges, ezért csak közfürdők, gazdagabb polgárok házaiban, középületekben, palotákban és vidéki kastélyokban (villákban) építettek padlófűtést (hypocaustum-ot), azaz néhány helyiség (elsősorban a fürdő) padlóját fűtötték. A megoldás lényege az, hogy megemelték a padlószintet és alatta egy terjedelmes üreget képeztek ki, amit - mint holmi kemencét - az épületen kívülről fűtöttek. Az égéstermékek pedig az üreg füstjáratain kanyarogva jutottak ki a szabadba. Tehát a füst sehol sem szivároghatott a lakótérbe. A kemence másik tüzeléstechnikai újítása szintén a rómaiak műve. Rájöttek ugyanis arra, hogyan lehet kovásszal kenyeret keleszteni. Ehhez azonban olyan kemencére volt szükségük, amiben a kelt tészta kenyérré sült. Ezeknek szintén megoldották a füstelvezetését, tehát nem a kemence tüzelőnyílásán távozott az égéstermék, mint ez szokásos volt az addig csaknem mindenütt használatos kemencéknél. Eddigelé kenyérsütésre többnyire félgömb alakú sárkemencéket használtak. Ilyen alkalmatosságok terjedtek el Délnyugat-Ázsiában és Európában már a prehistorikus időkben, de ezek mindig a szabad ég alatt álltak, rendszerint egy szín védelmében, nem pedig a lakóházban. A benne sült kenyér csak lepény volt, kelesztetlen.

15 (Kivételnek számít az alsó-ausztriai Roggendorf vaskori faluban épített kemence. Ebből ugyanis a földfalba vágott füstjáraton át vezették el az égésterméket, az nem a tűznyíláson át a lakótérbe gomolygott vissza. Egyébként az itt élő emberek többnyire nyílt tűzön főztek veremházaikban.)

16 A kelesztett kenyér sütésére alkalmas római kemencék természetesen szintén drága építmények voltak (akárcsak a fürdők kemencéi), ezeket kizárólag pékségekben találjuk meg. Pompejből ismerünk ilyen épületeket. A kemencéket itt téglából rakták. Valószínűleg a felsoroltak szolgáltatták a történelmi tapasztalatokat a fűtéstechnika további újításaihoz. A legfontosabb a padlófűtés (a hypocaustum) és a sütőkemence kombinációja lehetett, ennek boltozata azonban nem kő vagy tégla, henem cse15. FRANZ, 1969: 14. skk. (további irodalommal!); SCHEPERS, 1973: 79. skk. 16. STIFFT-GOTTLIEB, 1932: 267. 26