Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

A kelet-európai erdőövezetben és a ligetes steppén lakó népesség az i. e. I. évezredben és azt követő másfél évezred során részint olyan lakásviszonyokat alakított ki, amelyek a veremházak nagy összefüggő övezetét rajzolja Dél-Ukrajna térképére. A putrikban a sarokban gyakorta építettek kis kemencét, de még inkább szokványos volt, ha beérték az épület közepén rakott tűzzel. Ez a kétféle tüzelési mód található meg az ettől északra húzódó övezetben, a későbbi Fehér-Oroszország és Nagy-Oroszország területén, noha az itteni lakosság zöme nem putriban, hanem boronaházakban lakott (alkalmasint a magas talajvízszint miatt). Ugyanitt arra is volt példa, hogy a ház közepén emeltek kemencét (amit rendszerint kőből építettek). A ligetes steppén húzódó egykori Kazár kaganátus területén feltárt VIII-IX. századi települések veremépítményeiben, másrészt a kunyhókban és a sátrakban (ezek talán jurták lehettek) az építmény közepén rakott tűz nyomai tárhatók fel. Volt azonban olyan eset is (rendszerint putri), ahol a középen égő tűz mellett, a helység sarkában kis kemencét is fűtöttek.

2 A kétféle tüzelésmód tulajdonképpen majdnem egész Európában ismert lett a középkor folyamán és később sem haladta meg a technikai fejlődés. Ezeknek a helyzeteknek számtalan példáját találjuk a néprajzi leírásokban, sőt sok elbeszélő forrásban is.

3 Ezeken a tűzhelyeken csaknem mindig és mindenütt fát égettek. Mivel pedig a hasábok nagyok voltak, továbbá, hogy égő felületük több levegőt kapjon, alátámasztották egy kővel, vagy agyaghasábbal, téglával, sőt ez a megoldás annyira bevált, hogy vasból alkalmatos alátétet is kovácsoltak. Franciaországban a kelta időkben és a romanizálás századaiban olyan anyagból égetett, kosfejekben végződő hasábokat használtak, amelyek - legalábbis a vallástörténet iránt fogékony archeológusok szerint - a házi istenek számára bemutatott égetőáldozatok emlékét idézik. A franciák később a fémből készült példányokat „chenet", „chien-et" néven emlegették és a középkor óta ismert (természetesen ezek még nem parasztházakból való) példányok valóban hasonlatosak a kutyákhoz. A német elnevezés szintén „Feuerhund" - leglábbis a városokban. Észak-Itáliában „tűzparipa", fenntartva azt a hagyományt, hogy a paripa tüzet hozó lény. Az Ems és a Weser közötti területen tapasztalhatjuk a középkor alkonyán, a parasztháborút megelőzően lábakon álló és állati (többnyire kutya-) fejjel kiképzett díszes készségek divatját. A XV. században ezeken a tájakon a nemesi és városi patríciusházakban az öntöttvas tűzhelyfedelek váltak általánossá, minthogy a bombák, ágyúcsövek és gránátok mellett „civil" javakat is állítottak elő a huták és hámorok mesterei. Végeredményben tehát meglehetősen hosszú időnek kellett eltelnie addig, amíg a szerszám - a néprajz által felfedezett - hagyományos formája testet öltött. Hiszen a kövek, téglák, fémek segítségével kiképzett tűzikészség az Atlanti-Európától a Balkán félszigetig és Kelet-Európáig terjedt el, és egyáltalában nem lehetetlen, hogy penetrációja még a kelta időkben ment végbe. Ez természetesen nem a vasból kovácsolt tűzikutyát jelentette, hiszen a fém nagyon drága volt és még az urbanizáltabb övezetekben is csak a vasércbányászat nagyobb arányú fellendülését követően, amikor már öntöttvasat tudtak előállítani, tehát a XVXVI. század fordulója után tekinthették a parasztok is tűzhelyük elmaradhatatlan kellékének. Az eszköz „feje" gyakran oroszlánt formál, ami a gótika alászállott divatjára vall. Meglehet, hogy ebben az időben maga a tűzhely is sokhelyütt megemelkedett, padkát építettek és a ház fűtéstechnikájával együtt a komfortabilitása is előnyére változott. Akármint is volt, még századunkban is sokfelé a földön rakták a tüzet a Német-síkság csarnokházaiban vagy Észak-Európa peremén, az angolszász kis szigeteken, Norvégiában éppen úgy, mint a Balkán félszigeten. 2. NYACSAEVA, 1975: 7-49.; RIKMAN, 1975: 50-87.; DONÁT, 1980: 56. skk 3. K. CSILLÉRY, 1982: 197-98. 20