Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

A nyílt tűzhelyeknek más tartozékai voltak. Ezek közül alkalmasint az az üst a legfontosabb, amelyek Európa déli, délnyugati és északnyugati felén mindenütt meg lehet találni (különböző formai változatokban) a felfüggesztésére való lánccal vagy emelőszerkezettel, esetleg csak ugyané célra való kampós faággal együtt. Vizet, levest főztek, ebben kavarták a kását, ami a nyílt tűzhelyek és az üstök használatával együtt szinte a szemünk előtt tűnt el a kontinens nagyobb részén lakók étrendjéből. Az üst antik fém példányait a Mediterráneumból ismerjük, a legrégibb közép-európai példányok az i. e. IV. századból valók. Nagy Károly Capitulare de villis-ében (872 körül) Aquitania-ban egy királyi birtokon említi használatát cramacula néven, ami később a francia nyelvterületen „crémaillère" formában maradt fenn. A VIII. századtól ismert ónémet glosszák amelyek a kolostorok lakóinak a latin kifejezések német megfelelőit csoportosítják, „hahala", „hahila" néven fordítják, ez pedig az ófelnémet „hahan" szóra vezethető vissza, s ennek jelentése: függ, lóg. A XIV. századi „Sachsenspiegel" két szövegvariánsának illusztrációin (Oldenburg és Drezda) már kétféle felfüggesztési módot különböztethetünk meg, egyfelől láncon függő, másfelől azt a fűrészfoggal ellátott, az üst magasságát szabályozható fémlapból állót, amelynek későbbi díszes példányai sok múzeumban bizonyítják a középkori műszaki tudás széles körű alkalmazását. Vannak továbbá közönséges kampók is (fából vagy fémből), amelyek a XV. századi ábrázolások szerint ez idő tájt már elmaradhatatlan kellékei voltak a flamand parasztkonyháknak.

4 Ügy tűnik a középkorig a steppei övezetben is üstben főztek még olyan családok tűzhelyein is, ahol a népesség nem telepedett meg tartósan, hanem - állattenyésztő lévén - nomadizált. Ezek az edények azonban nem fémből készültek, a fém túlságosan drága volt számukra, beérték a cserépbográccsal is.

5 További tartozékai a nyílt tűzhelynek a hús sütésére való rostélyok, amelyeknek ásatag példányai kontinensünkön a vaskori rétegekből csaknem mindenütt előkerültek már. Ezek meglehetősen nagy értéket képviseltek valamikor, a legrégibb paraszti inventáriumok készítői - a XVI. századtól kezdve - csaknem mindig érdemesnek tartották lajstromba venni háztartásonként egy-két darabot. Csaknem ugyanez a helyzet a háromlábbal, amelynek kő, tégla vagy agyagkoloncból kiképzett alkalmi előképei még sokára használatban maradtak azt követően, hogy több mint két évezrede Dél-Európában már megjelent a háromláb. Mivel a főzőedényt erre állították, majd parázzsal körülkotorták, a főzés praktikus célját - érthetően - mágikus praktikákkal is igyekeztek elérni. A háromlábhoz sok babonás képzet tapadt, elsősorban délen, de az Alpoktól északra is. Itt kell megemlíteni, hogy a serpenyő, mely eredetileg a roston sült hús étkezési divatját felváltó serpenyős, sült és párolt húsok készítésére való, meglehetősen későn, mintegy két évszázada terjedt el a parasztok konyháin. Alighanem itt jelentős funkcióváltáson ment át, miután rájöttek (elsősorban az Atlanti-Európában), hogy a tészták is jól süthetők benne. Mindez abban az időben történt, a XVII. században és később, amikor a táplálkozási szokásokban alapvető változások mentek végbe, csökkent a húsételek szerepe, s növekedett a cereáliáké. A fűtéstechnikai változások módosították a különböző főzőedények formáit is. A középkori főzőedények még gömb alakúak (így állíthatták a tűzhelyre, megtámogatva néhány kővel), majd a XII-XIII. századtól kezdve az edény fenekére bütyköket ragasztanak és ezek a XIV. században már valóságos „lábakká" növekednek. Ezekkel a főzőedény „lábassá" alakult át. Ekkor újabb formák is divatba jöttek. Kannák, amelyekben 4. DEXEL, 1962: 368-72.; JACOB1,1974: 100-15.; WEYNS, 1974: 1377. 5. FODOR, 1975: 250-265. 21