Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

K. Csilléry Klára: A fa tulajdonságaira vonatkozó ismeretek a mátraalmási (szuhahutai) faszerszámkészítőknél

A szuhahutaiak általános véleményét fejezi ki, miszerint „az a jobb fa, amit télbe vágnak." „December - január - februári vágás, az a letkeményebb, akkor nincs semmi leve, akkor alszik a fa. Az egyszer annyi ideig vagy háromszor annyi ideig tart" - magyarázta Gembiczki Prófusz Sándor, megemlítve a nyári döntésű fáról, hogy „nagyon vizes akkor, és hiába, hogy kiszárad, hamarabb megy tönkre". Stork István hangsúlyozta, hogy „a nyáron vágott fa könnyebben törik". Szükségből mégis felhasználtak a faszerszámkészítők nyári vágásút is, ám ilyenkor mindenképpen ajánlatos volt azon nyomban feldolgozni. A gereblyekavanak való hajtásokat is, ha nyáron szedték, mindjárt meg kellett pálítani (opalif). A nyáron gyűjtött seprűgallyról is köztudott volt a faszerszámkészítők körében, hogy „hamar elkornad", és egykönnyen letöredeznek a gyönge ágvégek. Mindazonáltal, ha valakinél kifogyott a téli beszerzésű, kikopott belőle, mivel a kellő választék érdekében nem mondhatott le a seprűkészítésről, megtette hozzá a nyári szedésű gally is - a vevő kárára. Víztartalom A fa víztartalma csupán annyiban érintette a szuhahutaiakat, hogy a felhasogatást követően többé-kevésbé ki kellett szárítani a megmunkálandó darabokat. A nagyon nedves, mézgás nyersanyag szárítgatása természetesen több időt kívánt. Mint már az eddigiekből is kitűnt, a faszerszámkészítők számításba vették a különböző vágású fák száraz vagy nedves voltát. Azt is jól tudták, hogy a rendelkezésükre álló faféleségek közül a legvizesebb az égernek a fája, mivel az patak mentén, nedves helyeken nő. Szintén tapasztalhatták, hogy általában véve a fiatal fák mindegyike nedvesebb az idősebbeknél, ám az égerfának még a koros egyedei is erősen vizesek. Súly A faszerszámot vásároló vevők többsége legfőképpen az áru súlyát mérlegelte, legalábbis azok, akik a könnyű kaszanyelet, gereblyét vagy orsót keresték. A körültekintőbb gazdák azonban gondoltak a munkaeszközeik várható élettartamára is. Ezért ragaszkodtak olyan sokan a jávorfához, mivel az nemcsak könnyű, de tartós is. A bükkfából készült holmi már nehezebb, igaz, kevesebbet is kértek érte. A szuhahutaiak az egészen könnyű hársfából, nyárfából is készítettek szerszámot, bár az ilyenben nem volt sok köszönet, „olyan mint a korpa, úgy széjjelmegy, mint a papír". A szuhahutaiak azonban bízvást építhettek tapasztalataikra, arra, hogy mindig akadt vevő, aki úgy vélekedett, hogy nem számít, ha hamarabb pusztul, csak minél könnyebb legyen a szerszám! Megfigyeléseik alapján tudták a szuhahutaiak, hogy az olyan fa, amelyiknek sűrűn állnak a szálai és a rostok még aprók is, mindig nehezebb, mint a „ritka, nagy rostú" fa. Következésképp, amelyik fát nehezen lehet hasítani, az nehéz is. A más összefüggésben már idézett szuhahutai vélemény szerint: „A bükkfa, amelyik kövér fődbe terem, az parázs, könnyő, amelyik köves talajon nő, az sőrő, nehéz acélos. Az abbu készűt szerszám is nehezebb." Mondják, hogy nehéz a fa tövéből gyártott tárgy is és az északi hegyoldalon vágott fából csinált úgyszintén. Szín A fa színe - ugyanígy a rajzolata is - a szuhahutaiak szemében egészen jelentéktelennek számított. Ez alól lényegében csupán a jávorfa fehér színe a kivétel, minthogy ezt a fát a faféleségeket illetően tájékozatlan vásárlók rendszerint éppen a színéről vélték felismerni. Ki is használták tudatlanságukat a faszerszámkészítők, és nemegyszer a vakítóan fehér hársfából készített szerszámot sózták rájuk jávorfából valóként. Mondták, hogy nemegy falusi a világosabb bükkfát is elfogadta jávor gyanánt. 180