Agria 22. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1986)

Bereznai Zsuzsanna: Falucsúfolók Eger vidékén

embernek mán áz járt áz eszébe, hogy à véka füle letört. Asz monygyá, mert amit gondolt, úgy is mongyá ki, ász monygyá: - Hogy mán te leestél á padró, áz mán nem báj, тёк hogy á kezed még à lábad eltört, de áz mán nagyon nagy, hogy à véka fülé eltört, Márcsó! Jaj, csak mán á véka fülé lé né tört vóná! Csák észt hajtogatta áz ember, annyira fösvény vót. Ez is ebbé à faluba történt még, ezzel áz emberrel szintén. Esté mán jó késő vót, á pincébő házágyött, ojján kis boros alapodba, spicces alapodba. Ász monygyá já feleségének: - Hállod-é, Márcsó? ! Felmehetnél á pádra éty kis vékony szálonnájér! De á lëgvékonyab szalonnát hozzád, mer, tudod, én ász szeretem. Ere ász monygyá jáz asszony: - Bijon nem megyek én! mennyek fél kentëk, mer à mútkor is méjjártám, hoty leestem à létráró, mennyek fél mágá, ha szalonnát akár enni, osz válásszék ojján vékonyát, amijét akár. Mind még ván fágyvá most. Hát, fél is mént áz ember, mer nem tudót mics csinálni, mer áz asszony nem fogadót néki szót. Félment à pádra, de akkor náp lúgzották a vászonruhát, á hamvast, hát ki vót fágyvá á pádon á Márcsánák á pendele. Jóska méttápogáttá: - Hát, ász sziszem, ez jó vékony léssz, ebbő vágok éd darabot! Lé is suhintott éd darabot, levitte. - No ebbő jóllákok! Hát mikor leviszi, urámfijá, á felesége pendelet váktá lé. - Ejnyé-ejnyé, kenték, mér nem vitt akkor égy gyertyát!? Ez áz éggy jó pendélem vót, észt is lévákta szalonná helyébe! Nem szégyelli magát!? Gyűjtésem során azt tapasztaltam, hogy a hitelesség tudata az általam vizsgált csúfolók többségében fennáll, csak néhány durva, erősen sértő szólás, tréfás jelző, rigmus esetében tagadják a hitelességet. Kívülállók (városi emberek) előtt azonban még a szomszédos községekről szóló csúfolókat sem emlegetik. Az idegen előtt szégyenletes dolognak tartják a csúfolkodást. Az egyénenkénti és a csoportos elbeszélgetések során több adatközlő kérte nevének elhallgatását, félve a közösség erkölcsi elmarasztalásától. Elsősorban a férfiak körében szokásos a tréfálkozásnak ez a módja. Gyűjtésem során azt tapasztaltam, hogy azok között a községek között volt gyakoribb a falucsúfoló tréfálkozás, melyek társadalmi, vallási, nemzetiségi különbséget mutatnak. Például a verpelétiek Feldebrőhöz, Kaihoz, Kápolnához tartozóknak vallják magukat, e községekkel egyenrangúaknak, nem volt szokásban közöttük a csúfolódás, viszont a náluk szegényebb szólátiakról, baktaiakról már több csúfolót ismertek. Vannak olyan szorosan egymáshoz tartozó falucsoportok (például Terpes—Szajla— Kisfüzes—Bükkszék), ahol az egymásról szóló csúfolókat csak rajtuk kívülálló községek lakói által ismerik, egymás között nem volt gyakori a csúfolódás. Ezzel szemben Hevesaranyos, Bátor, Egerbocs lakói ugyancsak egymáshoz tartozónak vallják magukat, de itt az együvé tartozás csak a vallási (egy egyházközség), a közigazgatási (egy jegyzője volt) összetartozásra vonatkozik, a községek eltérő társadalmi helyzete és származástudata alapján gyakori e falvak között a csúfoló tréfálkozás. A csúfolódás szokása nemcsak az egymáshoz közel eső falvak viszonylatában figyelhető meg. Élénken élnek az emlékezetben olyan távoli községek is, ahová summásnak vagy vásározni jártak vagy rokoni kapcsolatokat tartottak fenn. Az ostorosiak emlékeznek rá, hogy a tőketerebesi (Zemplén megye) tanyasi embereket azért csúfolták, mert keresztbe vitték a létrát az erdőben. Tőketerébesém vótunk summások. Az a Tótságná van, ot sok tréfa vót. A tanyasi emberek az öt-hat méteres létrát vitték vóna, de nem tutták vinni, 236