Agria 22. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1986)
Bereznai Zsuzsanna: Falucsúfolók Eger vidékén
ki kellet vägnyi ja fákat, hogy el tuggyák vinni a létrát a tethelyré. Poroszlón az ostoba, buta emberre azt mondják, hogy Olyan buta, mint a rátótiak. Úgy tudják, hogy a rátótiak (vácrátótiak? ) el akarták locsolni a napot, mikor rásütött a hodály végére, mert azt hitték, tűz van. Magának a csúfolónak a megnevezésére nem a csúfoló szót használják, hanem tréfának, viccnek, komikus vagy igaz történetnek vagy „csak olyan szóbaejtésnek" nevezik. A kizárólag egy faluhoz kapcsolódó csúfolók kialakulásának első mozzanata maga az „igaz" történet, leggyakrabban az első személyben elmondott élmény történet, mely WESSELSKI „Geschichte" fogalmával jelölhető. A folklorizáció magasabb fokán állnak a mások élményeit továbbmondó, a valóságtól jobban eltávolodó, gyakran széles körben ismert, csiszoltabb „igaz" történetek, Wesselski fogalmával „Marlein"-ek. 18 A folklorizáció magasabb fokán álló rátótiádák további fejlődése során műfaji egyszerűsödés figyelhető meg: a rövid, frappáns, anekdotikus szerkezetű történet helyett már csak a tartalmi kivonatot találjuk meg, az epikus részletekre nem emlékeznek, vagy csak egy-egy tréfás jelző, szólás utal az eredeti történetre, amelyből kiszakadtak. Megfigyelhetjük ezt a fejlődési folyamatot az alábbi példán is: Sike Mengyi Sándor szentdomonkosi juhász (akinek a nevéhez igen sok tréfacsinálás, csúfoló történet kapcsolódik) mesélte el a következő esetet, mely az „igaz" történetek legnépszerűbb csoportjába tartozó, első személyben elmondott férfíhőstörténet.. Nekem á foglalkozásom útőr vót. Az erdő szélén od dógosztám áz ëggyik alkalommal, árkalgáttám, oszt ezek à két zenész cigány gyöt hazafelé ä gombászédésrő. Mindén alkalommal vác cigeréttát kértek vác cigeréttápapírt vágy gyufát, de válámi hijányzot nékik mindég. Mindég léültőnk, rágyújtottónk, osz beszélgettőnk. Hát, akkor is léültőnk, az éggyik nagybőgős vót à bandába, à másik még prímás. Ászonygyá: - Kápáró úr, mondanánk mink most magának valamit... - Tessék, Géza bácsi, monygyá egész nyugottán. - Nem tudom, monygyám-é... - Hát, monygyá, no, apósom, monygyá. . . ! - Hát, monygyá, Géza bácsi, monygyá! - Hát tánaltónk mink most méhet. - Méhet! Hát, náty fába van-e vagy millyen odúba? - Nem fába van, hanem köpübé. Ollyan - ászonygyá -, mint áf fejem, gömbölyű. Alól ván rájtá á luk és ot jár ki még bé. Gondoltam magámba: ez darázs, kecskédárázs. Mondom: - Ez igén, mer akkor nác ceréncséjük vám máma, Géza bácsi. Hát, mid gondol, égy ráj mé áz égy mázsa búza vágy ánnák áz ára! (nác cik vót áz akkor, mer á háború álát vót.) Hej, nagyon felvillant akkor a szemé. - Hát osz ki vészi ász még? - Hát - mondom -, én is mévvészem, há elhozzák. - Hát, de hoty hozzuk el? - Hát, reggel nagyon korán elmennek, amikor még alszik á mé, nem jön ki à köpűbő, a tarisznyát vágy Hlyen zsákfélét ráhúzzák szépén á köpüré, elméccik á faágát, beléesik, bekötik és hozzak házafele. Mosolyoktám magámba, hát esz csak mese, tuttám, hogy nem mé, hanem darázs. Hát, másnap réggel mégin od dogozók, jön à két zenész áz erdő félő, de ma mosolyognák, de én is ám! Hát osz mikor odaértek: ,18. S. DOBOS Ilona 1964. 198-217 237
