Agria 22. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1986)
Bereznai Zsuzsanna: Falucsúfolók Eger vidékén
vonatkozó ráfogásokat), 2. falucsúf olók epikai maggal (itt a község lakosságának jellegzetes alakjait állítja a középpontba: a paraszt, a bíró, a kántor, a cigány stb.). Ez a tipologizálás ma már nem felel meg a korszerű rendszerezési elveknek: 1. Az a kategória, mellyel a nem epikus formájú csúfolókat kívánja jelölni, megtévesztő lehet, mivel csupán a folklorizáció jelenlegi (a gyűjtéskor megfigyelhető) fokára utal, ugyanis a rátótiádák egy része ma már csak szólás, tréfás jelző formájában él, sok esetben nem ismerjük a történetet, melyből eredetileg kiszakadtak; a formailag nem epikus csúfolók között gyakran előbukkan a gyűjtés során egy-egy rigmus, állandósult szókapcsolat meséje. 2. KOVÁCS Ágnes 4 szerint nem helyeselhető az a tipologizálási kísérlet, mely anekdota-gyűjteményeinkből kiindulva az anekdota hőse (célpontja) szerint megkülönböztet a parasztról, a palócról, a cigányról vagy az egyes falvak lakóiról szóló csúfolókat, mivel az epikus csúfolók szereplői között a feljegyzés időpontjára is figyelemmel kell lenni: míg a XVIII. századi rátótiádáink célpontja többnyire a paraszt, a XIX. század első felében valamelyik falu (vidék), illetőleg annak lakói, második felében pedig a cigány. Kovács Ágnes felhívja a figyelmet arra, hogy a rendszerezésnél a cselekményt kell szem előtt tartanunk, különben akarva-akaratlanul figyelmen kívül marad egész sor változat és azok tipológiai-műfaji összetartozása. „A közkeletű felfogás értelmében a magyar Calucsúfoló mesék átmenetet képeznek a mesék és a mondák között: ismert személyekhez, helységekhez fűződő történetek, amelyekben gyakori a természetfeletti elem." 5 A magyar falucsúfoló mese nemcsak a mondával, hanem más műfajokkal: az állatmesével, a tündérmesével, a legendával és az anekdotával is szoros kapcsolatban áll. 6 A rátótiáda az állatmesével számos egyezést mutat szerkezetük, moralizáló tendenciájuk, szólásmondásba való összefoglalhatóságuk kapcsán. A tündérmesével is rokonítható. Noha a nagy terjedelem, a bonyolult szerkezet, a hősszerep a rátótiádákat nem jellemzi, viszonylag sok az olyan stíluselem, melyet a csúfoló mesékben is megtalálunk: a hármas ismétlődés, a fokozás, az állandó jelzők, határozók használata. A legendával való kapcsolata is kimutatható. Nem egy rátótiáda-motívum negatív előjelű legendamotívum. Kovács Ágnes felteszi a kérdést: vajon a rátótiáda, eredetét tekintve, nem a tündérmesék (hősmesék?) vagy a legendák (apokrif legendák?) mitikus világképének megragadottjait kívánta-e nevetségessé tenni. A reneszánsz irodalmi műfajként számon tartott novellamese műfajával a rátótiáda nem áll rokonságban: „világképe, problémalátása, tendenciája, felépítése és nyelvezete történelmünk más korszakára utal: racionalitása élesen elüt a rátótiádák irracionalitásától, alakjainak naturalizmusa a rátótiádák szereplőinek erősen tipizált, mondhatnánk stilizált jellegétől". Az anekdota és a rátótiáda műfaji elhatárolása már nagyobb nehézséget okoz. „Jellemhibák meglátása és frappáns csúffátétele, komikus helyzetek kiélezése, eltúlzása mindkét műfajnak sajátja, az anekdotánál azonban hiányzik a mesés jelleg. A rátótiádák természetfeletti (vallás- vagy kultúrtörténeti eredetű?) motívumai az anekdota racionalitásával sehogyan sem egyeztethetők össze, a csúfoló tendencia és a többműfajúság sem jellemzője az anekdotának. A számos különbség ellenére sem mondhatjuk azonban, hogy ebben az irányban a határvonalat kellő élességben meg tudjuk húzni." Az Aarne—Thompson-katalógus több anekdota típusát Kovács Ágnes a rátótiádák közé sorolja, mert a magyar változatok nagy része falucsúfoló, máshol AaTh rátótiádatípusokat utalt az anekdoták közé, mert a mieinktől távolállónak látszottak lenni. 4. KOVÁCS Ágnes 1966. 13-14., 5. KOVÁCS Ágnes 1966. 4. 6. KOVÁCS Ágnes 1966. 15-17. 232 '
