Agria 18. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1980-1981)

Bodó Sándor: A magyar állattartás történeti kérdéseihez

Az egyéni legeltetést azonban csak igen lassan tudták a hatóságok visszaszorítani. A Sárközben a XIX. század közepéig még mindenki maga pásztorolta marhafalkáját, Mohácson pedig sohasem sikerült maradéktalanul végrehajtani a közös nyájak állítására vonatkozó rendeleteket, s ennek okát Andrásfalvy Bertalan a sziget sajátos természeti adottságaival és a helyi szokásokkal magyarázza.

120 A közös nyájak és az egyéni legeltetés kérdésével az 1848—49-es szabadságharcot követően még Geringer császári biztos is kénytelen volt foglalkozni. Rendeletében 1850 májusában megállapítja: „Az ország legtöbb részeiben a baromlegeltetés úgy űzetik, hogy a község egyes lakói barmaikat elkülönözve hajtják legelőre s erre gyermekeket használnak pásztorokul . . . Ennél fogva jónak találtam e visszaélések elhárítására következőket rendelni: Minden község köteleztetik, barmát szükség s helybeli körülmények szerint nyájakra felosztani, s a nyájakat egy különösen erre fölfogadott pásztornak fölvigyázatára bízni." A „földesuraságnak, amely saját nyájakkal bír, megengedtetik ezután is saját pásztorokat tartani. . ."

! 21 De foglalkozik a „közös avagy községi tulajdont képező legelőkön" folytatott legeltetéssel az 1894. évi XII. te. is, ahol rögzítik; „lovat, szarvasmarhát és sertést legeltetni rendszerint csak közös csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben és ménesekben szabad."

122 Ugyanez idő tájt gondot okoz az egyéni legeltetés a falvak gyakorlatában is, amit bizonyít a bihari Sáp tanácsának végzése a „legelőn való legeltetés módozatai"-ról: „A Községi legelőn lovat, szarvasmarhát és sertést külön kisebb nyájakban, csordákban, falvakban avagy darabonként legeltetni nem szabad."

123 Az előzőek mellett még a pásztorok javadalmazásának egyik tétele is arra utal, hogy a közösségek legelső bérmunkás pásztora a csordás volt. Sok helyütt jegyezték ugyanis fel a XVI. századtól kezdve a „keöz feöldeön" épített „Chyordos háza"-t,

124 a „csordásház"-at,

125 a „tehénpásztor házá"-t.

126 Az adatok mindig olyan közösségi tulajdonú 'szolgálati lakásra' utalnak, amilyenben sohasem lakott ménespásztor, gulyás vagy juhász. Régi gyökerű hagyománynak tűnnek ezek a csordásházak, s melléjük párhuzamként csupán a földművelő tevékenység során nélkülözhetetlen kovácsmesterek konvenciós házait állíthatjuk.

127 Mindezek alapján leszögezhető, hogy a városok, mezővárosok és falvak közösségi nyájai egy igen lassú, okleveleken a XV. század elejétől több századon át nyomon követhető folyamat végeredményeként jöttek létre. Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem a falvakban, hanem a városokban, mezővárosokban indult meg, s a sajátos természeti körülményeken, a földművelés fokozatos térnyerésén, a földesúri majorsági gazdálkodás kiszélesedésén és a legelőterületek összeszűkülésén kívül függvénye az általános városimezővárosi fejlődésnek. Wellmann Imre e folyamat okaként azt rögzíti, hogy „a legeltető állattartás időnként áthágta a növénytermesztés területének határvonalait", s ez váltotta ki a faluközösségnek a közös nyájak irányába ható intézkedéseit.

128 Jellemző fejlődési állapotot rögzít Balogh István, amikor a szabolcsi pásztorösszeírás adatait feldolgozza, összegezésében az állattartás módja szerint a pásztortársadalmat két alaptípusra osztja: „a kishatárú falvakban természetesen csak a kezesjószág pásztorait találjuk, csordást, csürhést, kevesebb számban csikóst és fe/osjuhászt." A nagyobb határú települések „szilaj jószágai" mellett pedig ott álltak a gulyások, ménespásztorok., nyájjuhászok és nyájkondások. Balogh István megállapításait adatainak térképezése azzal a tanulsággal egészíti ki, hogy szinte mindegyik szabolcsi településnek volt a XVIII. század végén közös tehéncsordája, s a legtöbbnek ökörcsordája. A falvak jelentős része nem rendelkezett közösségi gulyával, amelyek viszont megtalálhatók voltak a vármegye mezővárosaiban és nagy falvaiban. A földesúri gulyák ugyanakkor a legtöbb településen fellelhetők voltak.

129 298