Agria 18. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1980-1981)

Bodó Sándor: A magyar állattartás történeti kérdéseihez

Bodó Sándor A MAGYAR ÁLLATTARTÁS TÖRTÉNETI KÉRDÉSEIHEZ 1. Györffy István A magyarság néprajzában írja, hogy „a magyar állattartás ősiségét és nagy jelentőségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az állattenyésztéssel kapcsolatos rendkívül gazdag magyar szókincs.. . . gazdag szókincse van népünknek a jószág nemének, korának s a nyáj fajtáknak megkülönböztetésére. A lábasjószág együtt legeltetett tömegét, mely rendesen egyfajta, sőt gyakran egynemű vagy egykorú állatokból áll, nyájnak, seregnek nevezik. A kisebb nyájat — főként pedig egy-egy gazdának a nyájban levő kisebb számú jószágát — foltnak, fáikénak, csapatnak, darabnak, csatának hívják. A ló nyáját ménesnek, a szarvasmarháét gulyának, csordának, a juhét Erdélyben turmának, a disznóét kondának, csűrnének, seregnek mondják. Ezen belül nem, kor stb. szerinti megkülönböztetések is vannak, például: borjúcsorda, szüzgulya, renyheménes stb."

1 Mint Györffy István összegezése, s vele együtt gyakorlatilag a magyar állattenyésztéssel foglalkozó teljes irodalom igazolja, a XX. században a következőképpen rögződött a szarvasmarhanyájak típusainak rendszere: csordaként ismerjük а „reggelenként kihajtott, esténként hazaterelt",

2 az „együtt legeltetett, de nem a legelőn éjszakázó szarvasmarhák csoportját".

3 A nyáj kihajtására és őrzésére felfogadott pásztor a csordás* Gulyának nevezzük azokat az állatcsapatokat, amelyek télen-nyáron, de legalább tavasztól őszig folyamatosan legelőn tartózkodnak. Értelmező szótáraink a tenyésztés és szaporítás szempontját, a nyáj „éjjel-nappal legelőn", „szabad ég alatt" tartását emelik ki.

5 A gulyát őrző pásztor a gulyás, akit néprajzi lexikonunk szerint a paraszti szóhasználatban mindig jól megkülönböztetnek a naponta hazajáró csorda pásztorától.

6 A legelő állatcsapatok megnevezésére a két alapszón kívül még egy sor, tájanként változó terminust használtak, amelyek a nyáj nagyságára, a nemre, a korra és az állapotra vonatkoztak. Ezúttal azonban csupán a csorda-csordás és a gulya-gulyás szópárok történetinéprajzi előfordulásaival igyekszem foglalkozni, amelyek néhány lépéssel közelebb vihetnek bennünket a magyar állattartás történeti változásainak megismeréséhez. Középkori szójegyzékeink segítségével Belényesy Márta összegezte a szarvasmarha és más állatfajok egyedeinek megnevezését a XV—XVI. században.

7 Középkori és újkori okleveleink, törvényeink ugyanakkor a szarvasmarhanyájak pásztorait általában három latin szóval jelölték. A XVI. században, különösen az 1514.. évi Dózsa-féle parasztfelkelés kapcsán gyakran előforduló bubulcus megnevezésen hajdani és mai fordítók is 'barompásztort', 'marhapásztort' értenek.

8 Apecorarius szót ritkábban használták, de értelmét ugyancsak 'barompásztor'-ként adja meg Szabó István.

9 A pastor ugyancsak állatokat őrző, legeltető személy, vagyis 'pásztor' jelentésű.

10 A középkori honi latinságot is feldolgozó szótáraink adataiból nem lehet témánkat illető következtetést levonni. Az abactores („Czorda eorzeok"), az armentarius („chorda pastor", „Tsordás") a bubulcus {Pápai Páriz Ferenc szerint „Barom-pásztor", Finály Henrik szerint „Ökörhajtó, béres, ki 19* 291