Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 15. (1977)

Németi Gábor: Adalékok Hatvan város felszabadulásának történetéhez (visszaemlékezések alapján)

mert hazulról azzal bocsátották el a szüleik, hogy az első adandó alkalommal szökjenek haza. Minden a megbeszélés szerint történt, a kúttól a szőlőbe mentünk, ahol már ott volt édesapám. Ő úgy tervezte, hogy a Szőlőhegy felől megyünk vissza a városba, a másik két fiú azonban valami miatt úgy döntött, hogy nem tartanak velünk, hanem a Zagyva medrében, a víz partján szöknek haza. Mi szerencsésen hazaértünk apámmal, de nagy megdöbbenéssel hallottuk másnap, hogy a két fiú szerencsétlenül járt. Valamelyikük aknára lépett és mindketten meghaltak.

25 Az elvonulás esős időben, sárban és korai éjjeli fagyok között zajlott le. Jellemző, hogy a katonai parancsnokság, amely .az elvonulásra parancsot adott, nem gondoskodott kellően sem élelmiszerellátásról, sem pénz kiutalásáról. Ezért a leventék parancsnokai kénytelenek voltak útközben a lakosság, a helyi hatóságok jóindulatára hagyatkozni, vagy nem egy esetben szégyenszemre a jól ellátott németektől élelmiszert kunyerálni. A kényszer még arra is rávitte őket, hogy a nyugatra irányított szarvasmarhacsordákból „zsákmányoljanak". Vonulás a front elől nyugat felé Útjuk során a következő helységeken mentek keresztül: Verség, Erdőkürt, Szene, Vác, Nagymaros, Márianosztra, Szob, Garamkövesd, Mador, Nagymegyer és végül Pádány. Szállásuk uradalmi magtárban, iskolában, magánházaknál volt. Többnyire földre hintett szalmán aludtak, de még ennek is örültek, ha zavartalan volt az álmuk. Mert nem mindig volt az. Éjszakánként nem egyszer nyugtalanította őket a Sztálin-gyertyákkal kivilágított városok fénye, bombák robbanásának zaja és az állandóan hallható ágyúdörgés távoli moraja. Sőt, amikor Vácra érkeztek, maguk is átélték a város bombázását a székesegyház pincéjéből képzett óvóhelyen. A nehézségek, nélkülözések hatására sokan megbánták, hogy eleget tettek a nyilas hatóságok parancsának. A szökevények száma a későbbiek folyamán növekedett, amit elősegített az, hogy a parancsnokaik elfásultak, kiábrándultak és nem nagy gondot fordítottak a szökések megakadályozására, illetve a szökevények üldözésére. Még többen is visszafordultak volna, ha nem féltek volna a tábori csendőröktől, a nyilasoktól és a németektől. Szobról 63 leventét visszaindítottak a parancsnokok Budapestre segédrendőri szolgálatra. Hogy ezeknek mi lett a sorsa, azt pontosan nem tudjuk. Egyesek szerint Budapest helyett Hatvan felé vették az irányt és szerencsésen haza is érkeztek. Tény az, hogy Hatvanból 270 levente indult el, Pádányba pedig mindössze 72 érkezett meg. Útközben Madarász József volt a parancsnok. Vele és az oktatókkal együtt menekültek családtagjaik is. Időnként csatlakozott hozzájuk a gyöngyösi hadosztályparancsnokság két törzstisztje. Ezek azonban csak a megjelenésükkel járultak hozzá a leventék megfélemlítéséhez. A nehézségek leküzdéséhez segítséget nem nyújtottak, pedig az erkölcsi és hivatali kötelességük lett volna. 349