Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 13. (1975)

Soós Imre: Válasz Katona Imrének

Soós Imre VÁLASZ KATONA IMRÉNEK Katona Imre a lektori véleményemben megnevezett kortársak, szemtanúk — Domonkos, Fischer, jezsuita háztörténetírók, anyakönyvvezetők — tanúságtételét visszautasítva, megjegyzéseinek befejezéseként a habánkutató szerzőket idézi maga mellé tanúskodásra, kezdve „Szendrei Jánostól ... Iványi Bélán, Zimányi Verán, Makkai Lászlón, Román Jánoson, Détshy Mihályon át Robert Fridmannig és G. Ballardiniig stb.". Nincs tudomásom arról, hogy ezek a szerzők az egri új keresztényeket kategorikusan habánoknak nevezték volna. Azt sem merem elhinni, hogy végigolvasták volna az 1688 — 1703. évi egri anyakönyv minden lapját. Hanem általában foglalkoztak a habánok kérdésével s ha arról tájékoztatták Katona Imrét, hogy az ujkeresztény elnevezés a XVI—XVII. században, vagyis kései és szűkebb értelemben — jelentette a habánokat, anabaptistákat, morva testvéreket is, akkor igazat mondtak, ezt senki sem tagadja. De ha Katona Imrének nem mondták meg világosan azt, hogy 1687 — 1703. között, szóval a kérdéses időpontban az ujkeresztény elnevezés felölelte nemcsak hazánkban, hanem szerte az egész világban, a missziókban pogányságból felnőtt korban katolikussá keresztelt új keresztények milliós tömegeit is, akkor tájékoztatásuk hiányos. Az őskereszténység első három századában a keresztény egyházba való felvétel főleg felnőttkeresztelés útján történt. A gyermekkeresztelés — bár ritkán— jelentkezett már az ősegyházban is, de csak a harmadik századtól vált gyakorivá, miután az a meggyőződés alakult ki, hogy nem helyes a megkeresztelést halogatni. A hittérítés ekkor és később is első sorban felnőttek megtérítését célozta, így a középkorban Európa népeit, majd a földrajzi felfedezések megindulása óta a többi kontinensen élő „pogányokat", továbbra is felnőttkereszteléssel lehetett és kellett a keresztény, illetve a reformáció óta a katolikus egyházba bevezetni. Ezeket a felnőtt korban megkeresztelt híveket nevezték újkeresztényeknek, a kereszténység legelső kezdeteitől fogva. A felnőtt keresztelkedők számára ugyancsak a harmadik századtól kezdve lett általánossá a hittanulói — katechumenátusi — intézmény. Mihelyt a hittanuló, a katechumen, némileg megismerkedett a keresztény hitnek legalább alapvető tételeivel, megkeresztelését nem halogatták, hanem letétették vele a keresztény hitvallást, majd ünnepélyesen megkeresztelték, de továbbra is — több éven át — ujkeresztény maradt, bizonyos hittitkok ismeretébe csak megkeresztelkedése után vezették be, ekkor kellett magatartásából a pogány maradványokat kiirtania. Ha például visszasüllyedt a többnejuségbe, akkor előírás szerint meg kellett tőle tagadni a szentségek további kiszolgáltatását, házasságát nem áldhatták meg stb. Az újkeresztényi próbaidő, mint a katechumenátusi folytatása, mint a továbbra is fokozott hittanításnak és keresztény életre nevelésnek időszaka, megvolt már az 149