Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

hogy addig kergeti, amíg el nem fárad. A borz is olyan jogaras állat, mint a róka, „nagy erős joga van" és megharapja az embert. Kétfajta borzot ismertek, az egyiket az orráról kutya borz-пак nevezték. A másik borzot bográcsban sütve meg is ették, ha véletlenül ráakadtak a lukára. Az eddigieknél nehezebb volt a nagyvadakat megismerni, nemcsak azért, mert ritkábban találkoztak velük, hanem azért is, mert megfigyelésük nem volt veszélytelen. A mészégetők mégis joggal állíthatták, hogy ismerik a vad járását, jobban, mint az erdészek, vagy mint a vadőr, mert mindig kint voltak az erdőn. Megfigyelték, hogy a vad a „m.agáénak tartja azt a körzetet, ahol született", és rendszerint ott is pusztul el. Alkalmuk volt meglesni, hogyan választja el az őz suta a borjúját: a mészkemence közelében levő hányó, a haldány körül kezd futni, mögötte a borjúval. Ezt addig folytatja, míg a borjú el nem fárad éi le nem fekszik. Akkor otthagyja, csak távolról figyeli és, két hót elteltével megy vissza hozzá. Ennyi idő alatt az ő teje is elapadt és a borjú is hozzászokott a növényi táplálékhoz. Az ilyenkor magára hagyott őzjiú vagy szarvaslehén fia nem fél, a mészégetők magukhoz csalogatták őket, azok pedig annyira megszokták az embereket, hogy maguktól is követték őket. De olyan esetről is hallottunk, hogy nemcsak a borjú, hanem a kifejlett szarvas is engedelmeskedett az embernek. A mészégetők bocó, bocó szavakkal próbálták őket magukhoz híve gr. tni és nem mindig sikertelenül. Az őz és a szarvas (a bika szarvának „aminyő esztendős, annyi ága van") mellett legtöbb szó a vaddisznóról esett. Ennek véleményük szerint olyan agyara van, hogy még a farkast sem hagyja meg ezen a vidéken. Mert semmitől sem fél, még az embernek is nekimegy, különösen ha megsebesítik vagy megfogják a malacát. Ilyenkor legjobb a földre feküdni és meg se mozdulni — mondták a régiek. Az erdei élet bizonyos fokú ornitológiai ismeretek megszerzésére is alkalmat adott. Ez a tudás termesztésen, épp úgy, mint az eddig felsoroltak, megfigyeléseken alapult és a madarak viselkedésére, életmódjára vonatkozott. A mészégető tanya megszokó't vendége volt a bagoly és az ökörbagoly. Az előbbi hangját így utánozták: kivik, az utóbbiét: hic-hu. Egyébként a bagoly huhúkolt a kemencénél, elsősorban éjszaka, és olyankor, ha tüzelés alatt állt. Nappal odvakban tartózkodik, nem is lát, csak éjszaka. Hangja a megesett lyánt és a halálesetet jelzi. Űgy mondják, hogy a régi öregek annyira magukhoz szoktatták a baglyot, hogy ha megszólították („Gyere ide, bagó, jokhagymás pirítót kapsz!"), odaszállt és megetették. Az idő meghatározásában a fülemüle volt segítségükre, mert éjfél után. három óra körül kel, kezdi az éneket. A cinege pedig éhségében még a szalonnát is elvitte a kunyhóból. A cinege és az ökörszem jelezte az időjárást. Ha a kemence előtti térségre, a piacba mentek, megjegyezték az öregek: „Mellátjátok, esső lesz." Sokat látták a büdös bankát is, mert az emberganajval él, és olyan büdös, hogy még a macska sem eszi meg a húsát, még a fészkéhez sem jó nyúlni. Ha megjelent és elkezdett „kiabálni a hala madár", rámondták, hogy „ez is elvisz má valakit". A gerlének (gelle) három galáris van a nyakán, a vadgalambnak pedig egy, vagy egy sem. A kozályi madár odúban lakott, kicsi, fekete lábán nagy karmai tűntek fel. A csuszka szintén odvas fában szokott költeni, sötétben, barnább színű, mint a buróka csiz, a bőregér-hez hasonlít. A sárinc arról nyerte nevét, hogy sötétebb tollazatában sárga tollak is vannak. A leghasznosabb madárnak a harkályt (jakopács) tartották, mert az „nekimegy a ja ódaiának, oszt szegyi a pondrét kijeié". A szőke tollú csacsogó hangját is nagyon ismerték, mert az erdő szélén mindig csacsogott, a 284