Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)
Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben
pépies pedig olyan bobos madár, télbe begyön a faluba. A fürjet arról ismerték meg, hogy olyan sárisárga a nyaka. Az eddig felsoroltakon kívül említették még a következő madarakat, minden megjegyzés nélkül: varnyú, csóka, pintyőke, verese, veréb, szarka, bába cinege, császár madár. Volt azonban még néhány madár, amelynek a mészégetők közvetlenebbül is hasznát látták. Ilyenek voltak elsősorban az énekes madarak, különösen az aranyos tiglinc (Répáshuta: stehlik), ezeket élve fogták el és vitték haza a gyerekeknek, esetleg el is adták. Fagyöngyöt (Répáshuta: omelo) főztek meg, az így kapott lépet deszkára kenték, melléje kendermagot szórtak és az odaszálló stiglincet megfogta a lép. Jobban örültek, ha gunárt tudtak fogni, mert ez szebben énekelt, mint a jérce. A stiglinc mellett mátyásmadarat vagy rigót (ebből kétféle volt: szőke és fekete rigó), esetleg gerlét is próbáltak fogni. Ha hazavitték, a gyerekek játszottak vele, még kalitkába is tették. Míg az eddig felsorolt madarak között néhánynak a viselkedéséből következtetni lehetett valamire, addig a zólyom madár alakjához babona is fűződik. Ez a madár ugyanis képes meglelni a vér/ü-vet 11 , vagy vasfü-vet, amivel a néphit szerint minden zárat ki lehet nyitni. Meg kell tehát lesni a zólyom madarat, melyik fában tanyázik és mikor a madár elmegy a vérfűért, dugóval be kell ütni azt a lyukat, amely a feszekhez vezet. Amikor a madár megérkezik, kiüti a dugót, hogy bejusson, kicsinyeihez; a fa odvába éis közben elejti a vérfüvet. De csak akkor lehet a vérfűnek hasznát venni, ha a fa tövébe terített, piros kendőre esik le. A hagyomány szerint Vidróczki Marci betyár tenyere be volt hasítva és ha ebbe a vágásba becsúsztatta a birtokában levő vérfüvet, kezének egyetlen mozdulatára minden zár kinyílt előtte, minden ló lábáról lehullt a békló. A mészégetők néphit-anyaga különben szegényesnek bizonyult, az egyetlen fellelhető mitológiai alak a tüzes ember volt, de ennek is már csak eléggé elhomályosult képzetével találkozhattunk. A tüzes ember többfelé a fennsíkon, de különösen a Bélkő oldalában járkált, úgy mondták, kereste a pénzt, amit valamikor ott elrejtettek. Az eddigiekben bemutatott adatok szerény példáknak tekinthetők a Bükkhegységet ismerő és megélhetését itt kereső lakosság széles körű természeti ismereteiből. Adataink mindössze arra alkalmasak, hogy egy igen vékony társadalmi réteg, a lényegében kétlaki — földművelő és iparos — mészégetők sajátos és a munkájuk által feltétlenül determinált ismeretanyagát fogják Össze. Meggyőződésünk, hogy ha a növénytani, állattani, madártani, rovartani vagy meteorológiai ismeretek bármelyikét kiemelve behatóbb vizsgálat alá vonnánk és nagyobb számú adatközlőtől szereznénk be információkat — közölt anyagunkat 7—8 egyén szolgáltatta —, az ismeretek egész rendszerének birtokába juthatnánk. Anyagunk értékét ezért nem a világ jelenségeiről szerzett népi ismeretek, tapasztalatok részterületeinek mély feltárása 1 ' 2 , hanem ezek egységes összefoglalása jelzi, az ismereteknek az az egysége, amelyet a mészégető szűkebb világképének nevezhetjük. BAKÓ FERENC 11. Nevét a vérfű feltételezhetően attól a felsőtárkányi, népi gyógyító eljárástól kaphatta, hogy kifőzött levével a vért vizelő szarvasmarhákat itatták meg. 12. A régebbi kutatások összefoglaló-ismertetésére és értékelésére ld. Vajkai A., Népünk természetismerete. Bp. 1948. — Az észak-magyarországi újabb kutatásokra ld. Üjváry Z., A vadontermő növények szerepe a táplálkozásban az abaúj-zempléni hegyvidéken. Néprajzi Krtesítő XXXIX. 1957. 231—244. 1.; Szabadfalvi J., Népi méhészkedés a Zempléni hegyvidék középső részén. Ethn. LXXVII. 1967. 41—64. 1.; Mádai Gy., Diósgyőri adatok a népi állatgyógyításhoz, boszorkányhithez, erdőkultuszhoz. Népr. Közi. X. 1965. 362—378. 1. 28S
