Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

csapták legelni. Istállót vagy színfélét nem építettek, őrzésükkel különösebben senki nem foglalkozott, s volt úgy, hogy két napig sem látták az állatokat. Ha szükség volt rájuk, a csengő hangja után indultak keresésükre. Szárazság idején, amikor kevés volt a víz a sekély karszti pocsolyákban, a feríők-ben, minden délben összeszedték őket és elvitték a legközelebbi kútra itatni. Egyébként nem törődtek velük, mert azt tartották, hogy az állat úgyis megtalálja a vizet. Ősszel, amikor már alacsonyabb a napi középhőmérséklet, több bajuk volt az ökrökkel. Éjjel a hidegben fáznak és bebújnak a bokorba, reggel pedig az, amelyik jobban fázik, korábban felkel, elindul, és emiatt nehezebb őket megtalálni. Az ősz előrehaladtával, amikor már „gyenge a mező", kevés korpát is adtak a legeltetés mellett. A lovat épp úgy, mint az ökröt, az egész égetési idény alatt kint tartották a fennsíkon. A lovat nem engedték úgy szabadjára, mint az ökröt, kötéllel benyíigözték, vagy nyűgbe tették, hogy el ne kóboroljon. A lónak délben abrakot is adtak, egy kis kukoricát vagy zabot. Etetés idejére a lovakat földbe vert karóhoz kötötték ki, többnyire párosával, eléjük egy szekéroldalt állítottak, az elé pedig jászlat helyeztek. Ez a jászol (szlovákul jasle, valov) nagyobb deszkaláda volt, a két rövidebb oldalán egy-egy kivágott fogóval, amit régebben a faluzó meszesek is használtak. A ló tartása több időt és figyelmet igényelt, mert minden délben itatni vitték. A mészégetés mellett adódó szabad időt általában faragással, illetve a faragáshoz szükséges faanyagok kiszemelésével és beszerzésével töltötték. Ügy látszik, hogy a múlt században nagyobb jelentősége volt ennek a mellékes famunkának, mint legutóbb, amikor kevesebb idő jutott erre. Kétségtelen azonban, hogy a mészégetők az ilyen munkából mellékes keresetre alig tudtak szert termi, a szerszámokat, vagy eszközöket nem értékesítés céljára, hanem a maguk használatára szánták. Az erdő fái közül főleg azokat ismerték, amelyeket valamilyen célra hasznosítani tudtak. Általában azt tartották a fáról az öregek, hogy épp olyan, mint az ember, épp úgy él, mint mi, csak beszélni nem tud. Azt mondták, hogy a fának is lelke van. A föld nedve élteti a fát és ha ezt megakadályozták, a fa elszáradt. Ha a mészégetők kinéztek maguknak egy-egy szerszámnak alkalmas fát, a tövére meszet öntöttek és az lassan kiszárította. Ha a fa feltűnő helyen volt, a tövéről elkapálták a földet és a kérgét egy darabon körbe lehántották („a hajat a fődbe lekarikáztuk, körűgyűrűztük") és a földet visszatemették. Mivel a fa ezért nem kapott nedvet, rövidesen kiszáradt. Minden mészégető arra törekedett, hogy a saját szerszámai kifogástalan állapotban legyenek és arra, hogy azokat szükség esetén pótolni tudja. Ezért elsősorban bükkfát szereztek, amiből lapátot, fejsze- és kapanyelet faragtak. Ismierve a bükkfániak azt a tulajdonságát, hogy nyers állapotiban feldolgozva nem tartós, úgy szokták kiszárítani, hogy a tüzelés befejezése után a kemencére rakták és mire a mész kihűlt, addigra a fa is megszáradt. Juszalagot és ostormemfát is szedett mindenki, hogy legyen a mész-szedő kosár kijavításához, vagy pótlása végett. Ezeket az indákat összetekerték koszoró-Ъа, egy botot dugtak bele és vállon vitték haza. A mogyorósfá-t és a somfát különböző szerszámnyeleknek szedték. Amikor baltanyelet faragtak, a hosszú forgácsokat megszárították (Bélapátfalva: hókács, Bükkszentkereszt: zapalka) a kemencénél és gyújtásnak vagy pipára gyújtáshoz használták. Bükkfából választották a szekértengelynek valót is. A levágott fa kérgét foltokban leszedték, vagyis a fát 279