Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

kicsipkézték vagy kicifrázták, azért, hogy a fa erősebb, szívósabb legyen. Véleményük szerint a fa legerősebb része a külseje, a színe, de hogyha hajban hagyták volna megszáradni, megkorhadt volna a fa. így, kicsipkézve két évig, többnyire a színben felállítva szárították. Somfát járomszögnek, nyakszögnek kerestek, kőrösfá-t, szilfát, jávorfát pedig asztallábnak, szerszámfának. A kőrösfa fehér és „nagyon el van tenyészedve", mert a magját hordja a szél. A legtartósabb fának ismerték, szekérderéknak is szívesen alkalmazták. A gyertyán vagy gyurtyánfa „szekér szer szám"-пак. való és nyújtót, lőcsöt faragtak belőle. Azt tartották róla, hogy nehéz fa, de csak egy-két évig tart, akkor túlságosan kiszárad és törik. A juharjávorból és vadkörtefából asztalt készítettek. Az előbbi a legfehérebb fa, könnyű de erős, tartós. Szép is, mert ha „egészséges gáncs van benne, olyan, mint egy rózsa", ezért nem festik az asztalosok sem, csak „ökörszőrrel dörzsölik" — állították. Az eddigiek mellett ismerték és használták még a tejes jávor-t, a csipkéslevelű juharjávor-t, a tőgyfá-t, a jánfűzfá-t, a csontfá-t, a cseplyebokor-t, ami hasonló a büszkefá-hoz és pipaszárnak használták, mert nem kellett kifúrni. Ezekből a fafajtákból a legkülönbözőbb eszközöket készítették. Az eddig felsoroltakon kívül sütőlapátot, tekenő-t (kétfélét: dagasztó és fireszteő tekemot), bölcsőt, szátyfa ódáinak valaó-t, sulykot, mángorlót, és a legények csörgős gereblyét a lányoknak, amibe még a nevüket is beleírták (Bélapátfalva). A felbőtárkányiak a különféle nyelek mellett széknek valót, gyereknek állószéknek valót vagy szénvonót faragtak. A szlovákok sertésvályút, krumplitörőt, fatálat, galuskaszaggató lapátot, lőcsöt, tejfelköpülőt barkácsoltak, ha idejük volt. Mind az apátfalviak, mind a répáshutalak így szerezitek be a járom alkatrészeihez való fát, különösen az aídecfcá-nak és béldecká-пак. valót, vagy itt készítették el a hóhányó lapátot is. amit régebben nyomtatáskor a gabona szórására használtak. A nagyobb darabok, vagy a nehezebben elkészíthető tárgyak faragását nem fejezték be a kemencénél, csak kinagyolták őket és otthon fejezték be a munkát. Ezért mondták adatközlőink többször is, hogy asztalnak való-t, széknek való-t, szövőszéknek való-t faragtak a fennsíkon. A bélapátfalviak faragáshoz a fát kétféle módon szokták rögzíteni. Mindkettőhöz egy széles rönkfa kellett, amibe több helyen lyukat fúrtak. Ezekbe a lyukakba belevertek egy-egy faszeget és ezek közé beszorították a faragásra szánt fadarabot. Ennek hosszúságától függően lehetett a lyukakat és a szegek helyét változtatni. A másik módja a fa rögzítésének az volt, hogy a nagy rönk hosszába, középen fűrészszel mély vájatot vágtak és a faragni való deszka élét ebbe a vájatba fektették, a két végén pedig egy-egy nagyobb éket vertek a vályúba és ezzel úgy „megékelték a deckát", hogy nyugodtan faraghattak. A mészégetők, mint az erdei emberek általában, ismerték a Bükköt és a barlangokat, amiket ők lyuk-пак neveztek (Peskeő lyuka, Cserepeskeő lyuka), némelyik annyira, hogy „elmondta a Vereskeő kopasszának minden csuklóját"

} vagyis a legkisebb tereptárgyak helyéről, megnevezéséről is tájékozott volt. És nemcsak a hegynek, az erdőnek a sorát is tudták. Számon tartottak olyan fákat is, amelyek nagyságuk, formájuk miatt, vagy a hozzájuk fűződő esemény következtében ismeretesek, emlékezetesek voltak. Ezek a fák főleg a tájékozódásban segítették a mészégetőket, különösen a fiatalabbakat, akik még nem ismerték eléggé a Bükköt. A feilsőtárkányi erdőn az Égett fa és a Róka fa volt nevezetes. Előbbi azért, mert egyszer, erdőtűz alkalmával egyik oldalán végig280