Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)
Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben
belül meg is érkezett az ebeddel. Az ebédet fedővel ellátott kis lábasban hozták, amit kendőbe kötöttek úgy, hogy a csomója felülre essék és ezt fogva lehessen az edényt szállítani. Ka kihűlt az étel és történetesen a kemence is égett, a lábast a boglyamefié, a mellék-kövekre állítva melegítették meg. Ebéd után a mészégető két órát aludt és ha tüzelni kellett ez alatt a kemencét, az asszony helyettesitette. Szürkületkor a mészégető letette a munkát és hazament a családjához. Csak a tüzelés idején maradt kint éjszakára, és ilyenkor vacsorát is vittek a kemencéhez. Felsőtárkányon esténként jó időben az egész család kiment a kemencéhez és odagyült a közeli házak asszonynépe is. Beszélgettek, szórakoztak és közben kifejtettek egy-egy szakajtó babot vagy kukoricát. A család közelében dolgozó mészégető táplálkozása tartalmilag alig különbözött a falu paraszti rétegeinek étkezésétől. Az egyes ételek külön-külön vagy azok egy-egy étkezéshez vaió összeállítása a minőséget és mennyiséget illetően sorrendben a hétköznapok és az ünnepek megszokott táplálkozása közé esett. Két tényező mindenesetre befolyásolta ezt az étkezést: az elismerten nehéz testi munka, aminek — mint az aratásnak, a szüretnek — a paraszti életben is feljavított táplálkozás a kísérő jelensége: továbbá az étkezés többé-kevésbé nyilvános jellege. Az étkezések körülményei — leginkább út mentén, a kemence mellett ebédeltek —- alkalmat adtak a munkacsapat tagjainak, sőt az ott elhaladóknak is arra, hogy véleményt alkothassanak a mészégető táplálkozásáról: tehát az ételek megválasztásáról, azok mennyiségéről, vagy a tálalás módjáról is. A falutól távol dolgozó mészégetők táplálkozását, mint ennek a sajátos életmódnak egyik összetevőjét részben bélapátfalvi, részben répáshutai és bükkszentkereszti adatokból rajzoljuk meg. Az alapgyűjtés adatainak e két csoportba osztása két szempontból indokolt: 1. bélapátfalvi adataink elsősorban az öregek emlékezetéből nyert intencionális közlések, amelyek a XIX. sz. második felére és századunk első évtizedére jellemzőek. A répáshutai és bükkszentkereszti adatok forrása nagyobbrészt megfigyelés, ezért a gyűjtés idejének állapotát és viszonyait (1048—1950) tükrözik. — 2. A bélapátfalviak a középkor óta kontinuitásban itt élő magyarok, a másik két falu mészégetői pedig a XVIII. században ide telepített szlovákok. — Az adatok származása tehát nemcsak kronológiai, hanem etnikus meghatározó is lehet. A településtől 4—8 km távolságban dolgozó répáshutai mészégetők számára egy családtag, többnyire a feleség, rendszeresen hordott élelmet a kemencéhez. A távolságtól és az idényszerű mezőgazdasági munkától függően hetenként egyszer-kétszer, esetleg háromszor mentek az asszonyok. Ketten-hárman álltak össze, úgy indultak útnak, és ha nem volt túl messze a kemence, a gyerekeket is magukkal vitték. A kenyeret, szalonnát, főtt ételt, szilvát, almát — ritkábban pálinkát — kézi kosárba tették, a kosarat vászon abroszba csavarták és a hátukra kötötték. Batyu-Ъап hordták az élelmet. A főtt ételek között a habart bab és a habart krumpli volt a leggyakoribb. Az 1920-as éveket megelőző időkben a bélapátfalviak számára a család hét közben sohasem hordott élelmet. Az asszonyok csak a takarás (szénagyűjtés) idején és gomba vagy erdei gyümölcs gyűjtögetése alkalmával mentek ki az erdőn dolgozó férjhez, de akkor sem vittek élelmiszert, sőt inkább ők fogyasztották a kunyhóban főzött ebédet. Az apátfalvi mészégető átlag egy hétre való eleséget vitt magával a kemencéhez. Fehér házivászonból szabott tarisznyájába •— amit bezsíroztak, hogy vízhatlan legyen — vasárnap délután berakott az 268
