Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 4. (1966)

Bakó Ferenc: A májfa és a májusi kosár Heves megyében

1. Egerbocs Májfa. Régen (III.) a gyermeklányoknak gallyat, az eladó lányoknak 13 — 15 m magas gyertyánfát, „májusi fát" állítottak. Ma már csak kicsiknek visznek. Szokás volt egy lánynak több fát, vagy a szokás változásával több kosarat is ajándékozni. A legények szándéka szerint a májfa magassága szerelmük nagyságát jelezte, ezért a minél magasabb fa megszerzésére törekedtek. A legény keresztapjával és barátjával hozta a fát az erdőről. A falu végén megálltak és a legény hazament, átöltözött ünneplő ruhába, úgy indultak tovább.

13 Az udvarban ledobták a fát a földre és erre a zajra jöttek ki a háziak. Úgy is szokták, hogy a lány már a kapuban várta a májfavívőket, mert erre a lányos házaknál ilyenkor „rákészölnek". Behívták tehát és sült kolbásszal, rántottával, pampuskával, herőcével kínálták őket. Reggel felé feldíszítették a fát, többek között egy kendővel, amit látszólag indokolatlanul „jegykendőnek" neveztek. Talán ez volt az a „százszorszép kendő", amiről a Hallottátok-e már hírit с májfaállító dal

14 helyi változata ezeket mondja: „Itt a kendó, kössék rája, Száz forint ennek az ára!" A kendő mellett pántlikával, szalaggal díszítették a fát, a korona aljára pedig egy üveg bort, vagy pálinkát is kötöttek. Amikor a legények felállították a feldíszített fát, újra behívták őket és „májfatort ültek", amely estig szokott tartani. Torozás közben gyakran elhangzott ez a nóta is: „Sudár magas, sudár magas A májfa teteje, Halvány sárga, de halvány sárga Annak a teteje. Én is vinnék, te is vinnél Ennek a szép lánynak, Van szeretőm, egy piros-barna kislány, Bocson nincsen párja". A májfát a kapu jobb sarkához, a kapu „főfájához", vagy a tornácoszlophoz kötötték. Többnyire egy hétig állt csak, mert május második vasárnapján, illetve pünkösdkor kidöntötték az állító legények, de újból „felújították", esetleg — újabban — helyette májusi kosarat vittek. Csak akkor nem vitt a legény második májfát, ha időközben megharagudott a lányra, de régebben csak az a legény újította meg a májfát, akit a lány és szülei kedvességükkel a leginkább kitüntettek. Pünkösd hétfőjén, este felé a legények, egyik esetben 16 fős bandában (1938. év), elindultak májfát dönteni. Aki állította közülük a fát, rövidnyelű, ún. bányászfejszét vitt magával. Ő vagdosta a fa törzsét, míg a többiek „rudalló kötéllel" húzták lefelé úgy, hogy a pálinkásüveg el ne törjön. A pálinka a májfavívőé lett. (Azt a májfát, amelyiken nem volt pálinka, nem is voltak hajlandók a legények kidönteni.) így mentek sorba, esténkint kidöntöttek néhány fát, míg el nem fogyott. — 1920 körül még annak a 12 A középkorban a Bél nemzetség birtokaihoz tartozó falut a XVII. század óta kisnemesi családok lakták. Etnikailag a keleti palóc néprajzi csoporthoz tartozik. Ld. Borovszky S., Magyarország vármegyéi és városai. Heves vármegye. Bp. 1909. 32. 1. 13 A fa megszerzését és szállítását más változatban így írják le: „Mikor elközelgett a nagy nap, a legények és a segítőtársak elindultak az erdőre. Vittek magukkal pálinkát is arra számítva, hogy ha találkoznak az erdőőrrel, megvásárolják rajta a fát. Az erdőbe érve, kiválasztottak egy szép egyenes, lombos gyertyánt. Ezt kivágták és kihúzták az erdő szélére. Olyan nehéz volt, hogy nem bírták tovább. A legény elment segítségért. Útközben találkozott az apjával. Visszafordultak és négyen vitték tovább. Közben a pálinka is elfogyott. Az édesapa hazament, befogta a lovakat, a kocsira feltette a kétkerekű taligát és úgy indult a színhelyre, ahol a társak a májusfát őrizték. A fának a lombos részét a kocsihoz erősítették, a tő alá pedig a taligát tették és elindultak a lányos házhoz". 14 Dallamát és a megyében általános szöveget közli: Тагу L., Hevesmegyei népdalok. Eger, 1959. 119 1. 264