Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése

gyereknek adták, ha volt velük, aki a sorok mentén egymás után szálanként elszórogatta, elhajingálta. A férfi sorolt. Emlékeznek arra is, hogy volt soroló, de csak egyfelől fogas. Keresztben itten sosem soroltak. De az egyirányú sorolás sem mindig sorolóval folyt. Megelégedtek azzal, hogy csak kapával jelöljenek vonalat: a hegyes kapaorrát tolták előre a homok tetején s az kicsit felkaparta a földet. A következő sorokat pedig csak úgy „gondoló formán" jelölték melléje. Kicsi volt a földterület s a művelés is nagyon egyszerű: nem kellett azzal törődni, hogy pontos sorok legyenek, ahol a munka is gyorsabban folyhat. A soroló Verpeléten nem régi: mióta dohánykertészek voltak, ott megismerték, azóta alkalmazhatták itthon is. Soroló híján szabálytalanok s keskenyek voltak a sorközök. A kertészek 3 — 4 ágút használtak, széles sorközüt, hiszen sokszor kapáló ekével is bementek a sorok közé. Azonkívül a dohányosoknál, akik nagylevelű dohányt termeltek, 80 — 90 cm is volt a sortávolság. Kellett ezeknek a napfény. A kerti és muskotály-dohánynál is átlag 50 cm volt a sortávolság s 30 a tő.

42 Itt már a levelek minősége inkább számított, mint a mennyisége és a levelek is kisebbek voltak. A verpeléti dohányt viszont még ennél is sűrűbbre ültették. Szentkirályi írja:'

13 ,, . . . a szokásos távolsága a soroknak egymástól nem több, mint 45 cm a palántáknak pedig egymástóli távolsága nem több 18 cm-пеГ. Szontagh is írja, hogy ,,Verpeléten egy tenyérnyi távolságra ültetnek. "

44 De a verpelétiek is így emlékeznek: „Egymást érte itt a dohány!" A sűrű ültetés a dohánynak nem volt kárára, sőt értékesebbé tette. Ugyanis a dohány annál gyengébb s finomabb levélzetű, minél soványabb a földje és minél sűrűbben vannak a bokrok egymáshoz. A sűrű ültetés tehát elősegítette annak a tulajdonságának a kifejlődését, amiért megbecsült s keresett volt. Ha vízzel ültettek, akkor a sorok kijelölése után megfordították a kapát, fejével felfelé és a kapanyéllel a sorok mentén, a tövek helyének megfelelő sűrűen lyukakat szúrtak. Ide öntötték a vizet. A laza homok hamarosan beitta, nem lett sár, lehetett is ültetni a palántát a nedves földbe. A munka menete a következő szokott lenni: a férfi, a család feje sorolt és csinálta a lyukakat; közben az asszonyok felkészültek, hoztak 1 —2 vödör vizet, hogy az ültetés minél hamarabb elindulhasson. Pár lépésnyire ezek öntözték a bokrok helyére a vizet, egészen addig, míg a férfi nem végzett egy nagyobb terület sorolásával. Ha a férfi elkészült, ő hordta a vizet, ha volt nagyobb fiú, szokta ő is. A földre vödörben vitték a vizet és kis pohárral, bögrével, mely lehetett, lyukas, rossz is, öntözték a lyukakat. Egy pohárral, ha nagy volt, elég volt 1 —2 tő alá is. Az öntöző előtt mindig szokott lenni kötő, különben összevizezte volna magát. Az öntöző után jött a palántahányó, legtöbbször gyerek. Egészen kicsi gyerek is lehetett, csak annyi volt a dolga, hogy az összetapasztott tövű palántacsomókat szétszedegesse — óvatosan, vigyázva, hogy össze ne nyomódjanak és száruk el ne pattanjon — s a lyukak mellé egyet-egyet lepottyantson. A gyerek a palántahajingálással kezdte a dohánymunkát, ez volt a továbbiakhoz az első lépcső. Kicsiny dohányterületen, amikor a megművelésére is csak pl. egy pár volt, az ültetés is egyszerűbben folyt és nem volt ilyen tagolt. A vizet a férfi hordta és öntözte a palánta alá, a felesége pedig vitte a palántos kosarat, tányért s ahogy lekuporodva ültetett, minden tőnél eggyel odább tette, miután kivett belőle egy szálat. Ha pihentetni akarta a derekát, felegyenesedett, szétszedegetett egy pár palántát és leszórogatta maga elé. Addig is gyorsabban tudott haladni. 42 Kerpely i. m. 70. 43 Szentkirályi (= Sz. Ö.) i. m. okt., 16. sz. 44 Szontagh i. m. 20. 364