Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)
Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése
Az ültetést legtöbbször az asszonyok végezték; férfiembernek fárasztó, derékfájdító lett volna a munka. Ők szívesebben tettek nehezebbet, csak ne járjon annyi hajladozással : inkább kaszáltak volna. Ha a földön kényszerültek maradni, akkor is úgy el szokták húzni az időt, sorolással, vízhordással, ide-oda járkálással, hogy legtöbbször nem jutottak az ültetéshez. Közben elmentek az állatot is megnézni, van-e ennivalója s nem lépett-e bele a kötélbe. Az asszonyoknak viszont nem volt olyan fárasztó és szokatlan a hajladozás. Ők egyebet is palántáztak, káposztát, paradicsomot, paprikát s más mezei munkájuk is több hajladozással járt, pl. a marokszedés, vagy a kapálás. A férfiak Yerpeléten sem kapáltak annyit, mint a nó'k. Ültetőfát Verpeléten sosem használtak a dohányültetésnél. Puha volt a homok, ujjukkal könnyen tudtak lyukat vájni és így gyorsabban is haladtak. Azonkívül a homok nem is folyta be olyan hamar, mint a vékony ültetőfa helyét. Pedig ismerték az ültetőfát, lurkónak nevezték, de csak a kemény, fekete földön dolgoztak vele, pl. a rét földön ahol káposztát, paradicsomot, paprikát termesztettek. A palántát, mit a lyuk mellé ejtett a hajingáló, balkézbe vették, a jobbal pedig, s főképp a mutatóujjukkal kitágították a kapanyéllel ütött lyukat, melyet a vízzel kicsit összemostak, betömtek. Egyszer-kétszer megforgatták benne ujjukat, kezüket s a nyert nyílásba, miközben a jobbal még óvatosan visszatartották a nedvessége ellenére is könnyen folyó homokot, bele eresztették a palántát. Jó mélyre, nyakig kellett tenni, mert a futóhomok teteje 5 — 8 cm-ig ki szokott száradni és a fiatal növény a száraz fövenyben elpusztult volna. De még annak is jobban ki lett volna téve, hogy a száraz gördülékeny homokkal együtt elvitte volna egy hirtelen szél. Ezért is szerették a verpelétiek az erős, hosszú palántákat. Vigyázni kellett még arra is, hogy a palánta gyökere egyenesen kerüljön a lyukba, vissza ne perdüljön. Az ilyen csak kínlódott, kesergett, nem nőtt rendesen, satnya maradt. A földet pedig a palánta körül jól össze kellett nyomni, hogy szorosan, hézagtalanul álljon a földben. Az elültetett palánta körül karimát, vízfogót nem szoktak húzni, hiszen itten sohasem öntöztek ültetés után. Az ültetés gyorsan haladt: egy asszony 1—2 sort vett maga elé, lyukat fúrt, ültetett, s betakarta. Ha kevés volt a palánta, reggelire el is ültették. Ilyenkor csak otthon ettek valamit, éhesen mentek haza is. De ha a palánta több volt, 2—3 hátyival, akkor reggelig nem fogyott el az ültetés. Ilyenkor hoztak ennivalót s mikor a nap már jól feljött s egy pasztát elültettek s megéheztek,leültek enni. Kenyér, szalonna volt legtöbbször a reggeli; valami száraz, amivel nem sok gond volt. De volt olyan is, ki tehenet tartott s volt bőven teje, hogy még a dohányföldre is vitt tejet, kantáros fazékban. Vagy ha maradt az előző napról pogácsa, valami tésztaféle azt is elvitték. Reggelire a kocsi mellé gyűltek, ahol volt pokróc, ruha a leüléshez. Az ülésdeszkát is levették és sorban ültek rajta; míg mások összegyűrt ruhára, rossz gangára, vagy ha olyan helyen voltak, árok partjára telepedtek. Kezüket megmosták a hordóban, ha volt még víz, az asszony megbontotta a kenyeres ruhát s leterítette, legtöbbször egy felfordított üres hordóra, melyet középre tettek. Kenyeret a férj, a család feje szokott mindenkinek vágni; melléje valót a felesége adott, vagy maguk vettek. A gyerekek apjukhoz, anyjuk ölébe bújtak s szedegették tőlük a kedvesebb falatokat. Ha történetesen reggelig elfogyott a vizük, elöntözték, de maradt még elég palánta, akkor azért leültek enni. A rövid idő alatt míg ettek, nem száradt fel a föld, viszont a férfi reggeli után mehetett haza a jószággal, kocsival. Ha az asszonyok elültették a palántát s ha elfogyott a megöntözött paszta, abbahagyták a munkát és készültek haza. Ha maradt kevés palánta, amit a szárazság 365 r. 4
