Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)
Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése
régebben, a múlt század elején, amikor a verpeléti dohány oly kelendő volt, ide is ültettek. S ha oly sovány is volt ez a rész és szélhordta, csekély trágyával meg lehetett annyira javítani, hogy a dohányt megtermetté. Fent már idéztük a Magyar Gazda 1843. évfolyamából a trágyázásra vonatkozó megjegyzést. A trágya pedig kissé meg is köthette a földet. Ha valóban itt is folyt régebben termelés, amint arra Szentkirályi és Kazay megjegyzéséből következtetni lehet, akkor ez a dohány akkor pusztulhatott ki, amikor a monopólium után leesett a kerti dohány ára és nem érte meg kishozamú fajtát termelni, csak ott, ahol közel volt és kevés befektetéssel, munkával is lehetett valami eredményt elérni, — tehát a falu körül s a debrei út mellett. Ha így volt, akkor a dohányföldek századeleji nagy kiterjedése után most tanúi vagyunk azok összezsugorodásának. A dohány nem elemei szükségletet elégített ki és így termesztését nagyon is befolyásolta az ára. A dohányfajta. De milyen volt az itt termett dohány? Milyen fajtához tartozott? Úgy mondják, hogy a beváltóban a sárgadohányt, akár Debrőn, akár Yerpeléten termett, debrői néven váltották be. Ha volt is különbség köztük, e megjegyzés azt mutatja, hogy a kettő szoros összefüggésben volt, annyira, hogy a kincstár nem is tett különbséget. A verpelétiek egyébként úgy emlékeznek, hogy ,,egy volt mind a kettő". Az adatok azonban, amelyek a különböző időszakokból származnak, nem egészen egyeznek. Nem egyezik először is a minőség. A sárgadohány az emlékezet szerint könnyű és szagtalan volt — sőt úgy mondják íze sem volt sok. Nagyságát tekintve pedig nem volt nagyobb egy tenyérnyinél. A debrői dohány pedig, amelyről a múlt századból adataink vannak, erősebb, szagos és nagyobb levelű volt. Az egyik legelső ismertetője Barchetti 1804-ben, tehát amikor még a verpeléti dohányról, mint hírességről, különlegességről szó sem volt, a következőket mondja: 11 „Die hervorstechenden Eigenschaften unseres Blattes, in einer schönen wachsgelben Farbe, in einer beliebten Grösse, einem besonderen Wohlgeruch des es eben zu dem bekannten naturellen, gelben Schnupfstaback so geschickt macht, wie auch darin, dass es von den Pflanzern bis auf das eigentliche zarte Blatt von allen Ranken oder Holzstengeln befreit, gebüschelt wird. Es ist sehr dünn und nach Beschaffenheit des Grundes fett und mager und einen entscheidenden Vorzug für die Pfeifte". Mint tudjuk a múlt század 30-as éveinek végén kezdik emlegetni a verpelétit is, mint külön fajtát. Fényes már különbséget tesz köztük 1837-ben 12 , ugyanígy Tahy a Tudományos Gyűjtemény 37-es évfolyamában 13 , azonkívül a Regélő 1838-as évfolyamának egyik cikke 14 és az ezután megjelent főbb dohánytermesztéssel foglalkozó cikkek s könyvek is. 15 Amíg Barchetti a verpeléti dohánytermesztést 1804-ben a debrőihez képest jelentéktelennek említi, 1840-ben Szentmariay a verpelétit a „gavallér dohány" között 3.-nak sorolja fel, mely „jószagú és gyengeerejű, sárga, széles kis levelű, spanyolviaszkszagú" 16 , a debrőit pedig csak a „közönséges dohányok" közt említi 11 /. Barchetti: Versuch einer Abhandlung von den Produkten der Hevesser Gespannschaft, Pesth, 1804., 10. p. 12 Fényes Elek: Magyarországnak . . . mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben, Pesten 1837., 3. k. 188. 13 Tahy Gáspár: Heves és Külső-Szolnok . . . Vármegyék esmértetése. Tudományos Gyűjtemény 1837. XII., k. 6. 14 Hevesvármegyei lakosok, Regélő, 1838. febr. 11. 90. p. 15 Hármas Kis Tükör . . . Pesten, 1847., 90. Szentmariay Imre: A finom dohány termesztésre vezető oktatás . . . Kassán, 1840., 6 — 7. 16 Szentmariay I. i. m. 6. 23 Az Egri Múzeum Évkönyve 353
