Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

is tartotta a fegyelmet, nem tűrte, hogy tekintélyén bármi módon is csorba essék. A mesterek egyébként épp úgy kivették a részüket a fizikai munkából, mint a többiek. Koruk, tekintélyük és mesterségbeli tudásuk azonban biztosította számukra a többiekkel szemben azt az előnyt, hogy a kisebb erőkifejtést igénylő, de nagyobb szakértelmet megkívánó munkát választhatták. A csapat többi négy tagja közül kettő keőválogató, vagy keőrakó volt, kettő pedig farkalló. Az előbbi munkabeosztását adatközlőink így írták körül: ,,A keőválogató vaót az elseő segéd, az a mester után gyött. Aki ki tudta válogatni a követ, be is tudta rakni a kemencét!" A kőválogatók már jónéhány éve dolgoztak a kemencénél és előbb-utóbb mester lett belőlük. Nevüket onnan nyerték, hogy a kemence rakásánál ők válogatták ki a kemence partjára hordott halomból a megfelelő nagyságú, formájú követ és adták a gödörben álló, a kemencét rakó mester kezébe. A rakásnál a farkallás-пак nevezett munka kívánja a legkevesebb szakértelmet : apró kővel megtölteni a kemence boltozatának külső héja és a mészégető gödör között keletkezett hézagot. Aki először próbálkozott a mészégetéssel, előbb farkalló lett. ,,A farkalló vaót a második segéd" — mondják a bélapátfalviak. A farkallók között azonban nemcsak tanulatlanok voltak. Közéjük szorultak vissza a kiöregedett mesterek is, ha erejük fogytán, már nem tudták a nagy köveket emelgetni. A régi mészégető legények között hetven-nyolcvan évesek is dolgoztak és ha tudták magukat tartani, mesterek is lehettek. E sorok írójának is volt alkalma 75 éves mesterrel munka közben találkozni. A társulás magva természetszerűen a két mester volt. Ezek sokszor évtizedekig együtt dolgoztak és közös megegyezés alapján válogatták ki a munkatársakat. „A Hendrik János apjával 25 esztendeig daógoztam. Egy másik embervei meg a tarkányi erdőn 13 esztendeig" — állítja Balogh István 89 éves mészégető Bélapátfalván. A kőválogatók és farkallók személye sűrűbben változott. Egy-két nyáron tartottak csak ki egy bandával, majd más helyet kerestek maguknak. Kivételt képeztek az olyan esetek, amikor az egyik mester fiát, sógorát, vagy komáját vették fel farkallónak. A munkára társulásnak ebben a formájában az asszonyok nemcsak hogy nem segítenek a munkában, de még élelmet sem hordanak ki a kemencéhez. Szokás szerint a mészégetők minden kemence végzés után hazamentek a faluba és két hétre vittek magukkal élelmet. Az asszonyok csak akkor mentek ki férjükhöz, ha málnát, szamócát, vagy gombát szedtek azon az erdőrészen. A mészégető-feleség otthon földmunkával foglalkozott, pl. „kumpért ásott" és bizony, sokszor megvonta magától az ételt, olyan szűkösen voltak. Mikor a határba indultak dolgozni — emlékszik vissza az egyik bélapátfalvi mészégető felesége — „csak ennagy szakajtó szívat vittőnk, mer nem vaót szalonna. Megették az emberek a kemencénél." Amint fentebb említettük, a hagyományos hatos csapatlétszám mellett adatközlőink nyolcas és tizenkettes bandákról is beszéltek. E nagyobb létszámú csapatok keletkezése a fokozott árutermelés szempontjait szem előtt tartó bérlők működésének köszönhető. A bérlők egy időben — pl. a szilvásváradi uradalomban 1880 és 1914 között — a kemencék száma után fizették a bérleti díjat, tekintet nélkül arra, hogy 100 mázsás, vagy 700 mázsás kemencét égettetettek ki. A bérlő érdeke tehát azt kívánta, hogy rövid idő alatt sok meszet állítsanak elő és ezt csak a munkások létszámának emelésével tudta elérni. Ezért szervezték meg a bérlők a nyolcas és tizenkettes csapatokat, amelyek képesek voltak 800—900 mázsás kemencét is kiégetni. Az égetés technológiájának megismerésével a bérlők arra is rájöttek, hogy nem szükséges mind a nyolc, vagy tizenkét munkásnak mészégetőnek is lennie : elég, ha csak a két mestert alkalmazzák, a többi tanulatlan napszámos is lehet. A mestereket teljesítménybérben 20 Az Egri Múzeum Évkönyve 305