Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

A mészégetők és családjuk azonban ilyenkor a gazdához ment hálni, aki a csűrben adott nekik helyet, reggel pedig — visszaindulás előtt — megkínálta őket borral és kaláccsal. A gazda nem dolgozott a kemencénél, ő a beszerzés, a munka végrehajtása és az értékesítés adminisztratív teendőit látta el. 1920 előtt szokásban volt, hogy a gazda szerezte be a fennsíkon dolgozó mészégetők számára az élelmet: a kenyeret, szalonnát, zsírt, dohán-x. Mindig ő intézte az uradalommal a fa beszerzését, ő gondoskodót fuvarosokról és csak akkor gyújtottak be a kemencébe—az ő parancsára—, ha már helye volt a mésznek. Ő folytatta az értékesítéssel kapcsolatos levelezést, fuvarosokat fogadott a mész állomáshoz szállítására, vagy ha vándorló meszesek vették meg, ő szedte be tőlük az előleget, az előpéz-t. Jelen volt mindig a mész kiszedésénél és ellenőrizte a mérést. Ha ismerős, vagy különösen helybeli meszesek kötötték le a meszet, tőlük nem kért foglalót, de ha nem jelent meg szedéskor a pénzzel, ,,máskor hiába kérte, hogy írják fel!" Kakuk József bélapátfalvi mészégető 1877-ben dolgozott először kemencénél. Emlékezete szerint akkor a gazda még elment „előre falura, helyet keresett a mésznek". 1880 és 1890 között a gazda még maga szállította el a meszet szekeresekkel például Párádra „a Károlyi grófnak, meg szanaszét". Csak akkor fizette ki a mészégetőket, mikor a pénzzel visszatértek a fuvarosok. Később — talán a faluzó meszesek számának növekedése és a hivatásos kereskedelem módszereinek tökéletesedése miatt — már nem volt szükséges kimozdulnia a faluból, sőt lehetőleg ott is kellett tartózkodnia és a vevők a házában keresték fel. Az adatközlők állítása szerint a Bükk hegységben a társas mészégetés megszervezése és a termék értékesítése emberemlékezet óta a gazdák közreműködésével történt. A gyűjtés idején Répáshután és Bükkszentkereszten már nem voltak gazdák. Ebben az időben lépett életbe egy új társulási és értékesítési mód, ennek azonban egyes helységekben előzményei is voltak. Cserépfaluban 1897-ben a mész kiégetésére és értékesítésére társulat alakult Cserépfalvi Alkalmi Egyesület néven. A társulatnak 24 tagja volt, ebből 5 mester, a többiek csak a pénzt adták a fa bevásárlására, a telep bérletére és az adóra. A társulás 1913-ban megszűnt, de rövidesen újjáalakult. Ezek a társulatok állandóan megvoltak : mikor az egyik megszűnt, másik alakult helyette. A tagok száma is állandóan fluktuált, 3—4 embertől egészen 24-ig. 1949-ben is volt társulat, ebben csak szegény emberek voltak, szám szerint 15-en, míg az előző társulatokban a mestereken kívül csak jómódúak. Sok esetben a pénzt bankkölcsön útján teremtették elő. Szokás szerint a mesterek a mész 20—25%,-át kapták, a többit pedig a tagok elosztották egymás között. A mesterek napszámosokat fogadtak, a szerszámokat a társulat adta. Az 1950 utáni években egy ideig a mészégetés joga iparengedélyhez volt kötve, később azonban — a mezőgazdaság szocializálásának keretei között — két termelési és értékesítési forma tűnt fel. Az egyik, a korábbi: az államosított erdőgazdasággal kötött kollektív szerződés alapján áll a másik: a mészégetők a mezőgazdasági termelőszövetkezet kollektívájában, dolgoznak. Felsőtárkányon a Dózsa termelőszövetkezetben 1962. év végéig munkaegységet kaptak, a következő évben azonban már mész-mázsánként meghatározott összeget, ezen kívül háztáji földet és fejadaguknak megfelelő mennyiségű búzát, mérsékelt áron. Miután tisztáztuk a mészégetőknek a munkához és a termékhez kialakult viszonyát és ennek három megjelenési formáját állapíthattuk meg, az alábbiakban a munkacsoportok szervezetének, a munkára társulásnak különböző módjait vesszük szemügyre. A földrajzi elterjedés és a kronológiai metszet több variációt tár elénk, de rendszerezés után a jelenségek 5 fő típus köré csoportosulnak. Ezek a típusok 300